Sötét fikciók

Sötét torok tátong arcom előtt.

Várom a véget, mely csak nem jön.

Fekete s hideg, tapintása hűs,

De kedvem ettől mégsem derűs.

Jöjj halál! Eméssz el magadban!

Nem várok tőled semmi mást.

Eggyé válni óhajtok veled nagyon,
Hadd ismerjem meg a tudást!
Szemeim előtt lepereg az élet.
Élet? Egy kies vegetáció…
Mégsem! Hisz sok keserűség között
Előbukkannak a képek, melyekre
Gondolni talán még mindig jó.
De nem kell nekem mégsem e lét!
Miért? Ha élni úgysincs kiért?
Meghaltak bennem az értő szavak,
Velük együtt hát én is haljak!
Nincs most senki, ki meghallgasson,
Ki bilincsbe verjen s visszatartson.
Célom sincs már e világon.
A puszta cső előttem, tovább nem várok.
Apró mozdulat és itt van a vég;
Érzem, rámtör a várt sötétség.
Szemem lemondón keresne még,
De hiába, nyomban elönt vér, s a kétség:
Nem kell halál! Segítség! Segítség!

Kiáltanám, de kihunyt a fény, s eltűnt az ég…

Szívem nehéz… nincs már kiút…

Számomra többé nincs visszaút…

Mereven markolom a hideg csövet.

Istenem, az ember mit el nem követ!

Lángol a testem s már nem zokog.

A halál a lelkembe mosolyog…

(1996. október 2.)