Ballada a fagyott virágról

Halld szavam, Ő tudta, hogy egyszer megtöri az élet,

s szirmait már fagyott kristályok rejtik, senki fia

nem kelhetett védelmére, éhség-zavarta féreg

rágta boldogtalan lelkét, s nem volt hová futnia.

"Fakóvá kékülten remeg hajdan életteli szájam

- gondolta -, s hideg borzongásom vacogtat fogat,

jégcseppek gördülnek le hamvas arcomon, állam

alatt, s vágyódva nézem a szelíden óvó bokrokat...

Csalódás hangjai utolsót buggyannak belőlem,

hiszen mostoha gyermekként tekint a sors reám.

A nyárutó kertjében pompás vadvirággá nőttem,

mégis hiába óvott mindentől szeretett apám!"

S hiába rótt barázdát az idő szép homlokára,

hiába került el rögöt-romboló kapát, boronát,

havas cseppek zápora száll kihűlt sírhalmára,

mint varázs-sziporkákból álló gyémánt koronák...

Mindig ábrándozott egy szebb, színes világról,

s szívben őrzött álmát most csak neked mondtam el.

Midőn gyökereit makacsul tépdeste a sárból,

s közben zokogott: "Ó, bár száradtam volna el!"

Néha visszagondolok... jobb lett volna tán, ha megkérdem

tőle akkor, miért tűrte el azt, mit nem szeretett,

de fényben tündökölve állt ott, s halott fehéren,

fájó látványa, hidd el, megrengette volna eszedet!

Ajánlás:

Sokszor túl merészek a vágyak, mit megkívántok,

s a rosszakarat, ha balul üt ki, visszakapható.

A sors mocsarába ragadtunk, bár vétlenek vagyunk,

röghöz kötve élünk, míg halálba torzul alakunk...

(2012. április 26.)

Vérző lélekkel

Sors rögein súlyos léptek visznek
előre, folyondáros rózsalugasok alatt:
Zöldell a természet, s az ágak hisznek
benne, hogy békén vigyázzák a sorfalat.

Sziklák morzsái elnehezült szívemben,
sivár homokdűnék kísértik álmaimat,
bűzlő patak mérgezett vize ereimben,
magány-szőtte háló, ami fogva tart.

Keblemben tüskék izzanak, pompáznak,
hihetném: egytől-egyig édes vágyvirág,
émelyítő illatuk bódító, s fojtogat,
s ha hozzájuk érek, mind húsomba vág!

Átszúrja szívem megannyi tű hegye,
vérzek, tövisei koszorút fonnak körém,
ím a világ kivetett, csak a végzet kegye
éltet, megváltás lugasát emeli fölém...

(2012. április 25.)

Elszámolás

Libegő korlátú függőhíd deszkáin

remegő térdekkel, esdekelve,

angyalszárnyú lények kíséretében

haladok utamon előre.

Nincs más kincsem, csupán a hit,

korcs szenvedélyem hajt, vezet!

Átkozott, szűkölő világ,

mely siralmas kárhozatba vitt,

s teremtett lélek nem nyújtott kezet,

hogy társ legyen a bajban,

útitárs, erős, őszinte

bizalom küldötte,

magány üldözöttje...

Félrevert harangok melódiája

surrant be szívem ablakrésein.

Nyikorgó ajtópántok siralma

nyög hófehér csipkehálón...

A zajok élnek,

hívogat egy másik élet...

Nem remélek már.

Tavaszi szél fújdogál,

átöblíti poros lelkem,

megtisztít a félelem!

Az imbolygó deszkákon megállok,

s beleüvöltöm a vaskos csend

áthághatatlan oszlopába:

Hol itt a Rend?

A Természet körforgása?

Zsarolnám, fölhozva bűneit,

a világ mélysötét szennyét,

milliók ellen vétkeit!

Pokol szavát? Vagy a Mennyét?

Nincsenek kifogások...

Minden üres szó,

fájó, álmodó...

S a vádak lecsendesülnek,

a vágyak elülnek,

nem kísért többé a fájdalom...

Testem-lelkem, minden

valótlan és valós érzelmem:

Süket Csönd! Neked adom!

(2012. április 23.)

S szárnyalt az Ember...

Mielőtt történelmi múltak vesztek,
Vérben-verítékben dolgoztak égi
Alkotók, s mindig új tervekbe kezdtek...

A dicső véget nem harcolták még ki,
Kész művükre szánakozva felelvén:
"Embernek szárnyakat? Nem adunk néki!"

S amaz kérlelve a reménynek nyelvén:
"Hisz szívünk-lelkünk vágya csupán annyi;
Szabadságunk legyen rabságra vert fény,

Míg a Nap vágyik égre fölsuhanni,

S az Éj hajába vörös pántlikáját

A hajnalpírból díszesen befonni..."

Mert e faj a létben nem leli párját,

És kincset érő gyöngyöző beszéde

A földre hinti bús magánya árnyát...

Kínját vési aggott sziklák eszébe,
Régmúlt idő sem lesz feledve többé;
Belemártva az öröklét vizébe!

Korok ívelnek végtelen körökké,
Évezredek ősi sírboltba szálltak,
Ámde szellemük fönnmarad örökké...

(2012. április 19.)

A Fény Gyermeke

/L J Szörge Barócz gondolatait adaptálva/

Szépséges Föld Anyám! Ki vagyok én?
Te hívtál életre e furcsa világra?
A jelenben létezem, mely oly sötét,
Múltam, s jövőm kristálygömbbe zárva...

Tűztollú Nap Atyám! Hová visz kegyelmed?
Meddig áll még nyitva nékem a Nap háza?
Gyermeked vagyok-e? Vagy árva kegyelted?
Merre űz majd lelkem lobogó lángja?

Érzem minden árva lélek gyönge rezdülését,
Álmodom fénylő, vad-lázas álmokat,
S a végtelen Univerzummal válva eggyé
Még hallom a felsíró, gyötrő hangokat...

Kié a döntés? Kérlek, mondjátok
Csillagok szülöttei, miért e földön élünk?
Nyílt szívvel, tisztán gondolunk rátok,
Mi, Fény Gyermekei csak tőletek remélünk!
(2012. április 19.)

Lázban

(Festmény: Földi Péter - Vergődés)

Álmodom? Olyan tompa a világ!
Szemem homályos, kiszürkült minden...
Tehetetlen kín, gyöngeségbe zár,
s tudatom szól, valami nincs rendben.

Ernyesztő lebegésben vajúdom,
fakó alakok mozgása kísér.
Szóra nyílna szám, de üres hangom,
ásító zaj, mely torkomon kifér...

Ó, nem! Mi ez a jeges borzadály,
mit ellenem a testemre raktok?
Úgy éget, minden idegszálam fáj!
Mi történt? Miért nem mozdulhatok?

Nyögve nyújtom karom, kézfejemmel
nedves homlokomat ízlelgetem,
forró verítékben fürdik testem,
s odakinn sír egy hang: "Ég, szüntelen!"

Lázkígyó fojt, agyam mégis tiszta...
Meghalok talán? Ezen tűnődöm...
Nem és nem! Csak hozzatok már vissza!
Ebbe nem szabad beletörődnöm!

Tengernyi a dolgom! Élteken át...
Utam még nem fordítva számolom!
S a Remény hangja csilingel csodát:
"Anya, kérsz valamit? Majd ÉN hozom!"

(2012. április 4.)

Próbatétel - szonett 04.

Távozzon tőlem el minden betegség,
Lázas delírium, magányos halál!
Lelki békém nem adom, csúf öregség!
Az élet nem lehet üres, bús, sivár!

Ne nyomassza létem közöny és restség!
Tudom, hogy reám csupa boldogság vár!
Nem kell, hogy énem bárkinek is tessék,
Hisz lelkem így gyönyörű, bolondos már!

Tudom jól, hogy az elme friss, dolgozó!
S kinek mézarany toll forog kezében,
Melyből kifacsarja sok fájó bajunk,

S génekbe lehet vésve életében,
Hogy megkísértse halk szavú Fény-hozó,
Próbára téve eltévelygett fajunk!

(2012. április 13.)

Veszett világ - szonett 03.

Kúszik-mászik, hajbókol a Betegség,
Kaszanyéllel ütlegeli a Halál,
Nem gyűrte le a kegyvesztett Öregség,
S köröttük a tánctér rég kihalt, sivár!

Mérgezi a fényt mélyen kínzó Restség,
Nem látja, hogy éjjel arctalan a vár.
Fuss tova, elátkozott Ember, s tessék!
Ha elveszted kincsed, akkor vége már!

Kiégsz, mint vidám bohóc, hős dolgozó,
Kinek ásó-kapa nő két kezében,
S mégsem hiszi el, hogy ez legfőbb bajunk.

Kivirágozhat bárki életében,
Kacsintó, bolondos vak remény-hozó,
Tudd, hogy ez tartja fönn kárhozott fajunk!

(2012. április 12.)

Mit jelentek?

Mit jelentek neked,
ha békés, tiszta éjjelen,
vágyódva mindketten
ugyanazt a Holdat nézzük odafenn?
Ha ugyanúgy mosolyog rám,
ahogy reád is kacsint,
amint fényes glóriája
arcunkon végigsimít...

Mit jelentek neked,
ha sóhajom száll feléd?
Ha becsukott szemmel
szellő friss illatából
szívod magadba mélyen
elfeledett s fölidézett emlékem,
ami valaha volt régen...
Mondd, mit jelentek neked?

(2012. április 1.)