Csapda

A fájó csönd szívembe hasít,

A fényáradat elvakít,

A múlt, a jelen szétszakít…

Lelkem csöndesen sikolt

Bele a sötét és kiholt

Életbe, mely eztán csak volt…

Béke veled dicső világ!

Ne hamvasszon e szörnyű láng,

Mely szívemről fakadt rőt halál-virág!

Temetem a múltat, temetem a jövőt,

Temetem a jelent, a szenvedőt,

Mely reám talált, s fejemre nőtt.

Világlik fénylő csillagom,

De nem sejti ő sem, hogy fáj nagyon.

Fájdalmam ködbe burkolom.

Elborít az iszonyú magány.

Kegyetlen a sors, mely ezt szabta rám.

Létem egy óriás talány.

Merre menjek, meneküljek?

Vagy ha lehet, már csak üljek,

S emlékeimbe merüljek?

Foglyul ejtett szűk kalitka,

Ajtaja egyszer meg lesz nyitva,

De ez már csak a jövő titka…

(1996. július 4.)