Nyár volt... Emlékszem tisztán.
Fülledt, forró húsú reggel.
A Nap mit sem sejtve lángolt,
S a szerelem akkor ment el.
Tétován, maradjon vagy menjen,
Tépelődött, szakítsa-e láncait szét,
Mely fogva tartotta, megbéklyózta,
Bilincsbe zárta életét.
Elengedtem... Önként, szomorúan,
De világomra e tett felleget hozott.
Napomat, csillagomat ködbe borította,
S lelkem egyedül, sötétben zokogott.
Elátkozottan, összetörten, céltalanul,
Csöppnyi vigaszt azóta sem lelve
Bolyong a lelkem a kietlen földön
A nem-létről álmodva, halállal telve...
(2000. szeptember 7.)
Magamról
- Szolomájerné Varga Krisztina
- "Nem arra törekszünk, hogy örökkévalók legyünk, hanem csak arra, hogy a dolgok és tettek ne veszítsék el előttünk hamar értelmüket. Mert akkor megmutatkozik a semmi, ami körülvesz minket." (Antoine de Saint-Exupéry)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése