Derengő hajnal - szonett

Bársonyos bíbor fény terül az égen,
S elhalkul bennem a réges-régi táj,
Fölszaggatja szívem, az emlék úgy fáj,
Mesékből előtűnt selymes zenében...

Szerelmem lobban a régi tüzével,
Kóborló lelkem messzi távolba száll,
Reszket, búsul a derengő félhomály,
S rámsimul féltve a hajnali fénnyel...

Együtt néztük hajdan, itt vibrál a vágy,
Csókod perzsel, érzem, bőrömön izzik,
Fantom-bizsergése kínzó, puha, lágy...

Szívem vihara többé már nem számít,
Köröttem a világ szelíd, halovány,
Szenvedély ölel, s feledésbe kábít...

(2011. szeptember 28.)

Tűzijáték

Az égen csillagok gyúlnak,

Játékosan röpködnek...

Apró szikrákkal kékek,

Zöldek, sárgák, fehérek.

S pirosak is...

Megpillantottalak, s nézlek...

Az út túlfelén állsz,

Munkában pörögsz most is,

Bár késő este van már...

Te mozgásban vagy mindig!

Elválaszt minket, ó ég!

Az egész világmindenség!

S köztünk tátongó

Óriási szakadékként

Vígan hömpölygő embertömeg...

S én úgy vágyom átrepülni hozzád!

Talán egy pillanatig

Felismeréstől villannak szemeid,

Hogy én is létezem...

De talán mégsem.

Múló szeszély, de úgy éget!

Marcangol a vágy,

Hogy érts, hogy te is láss!

De érzéseim

Nem számítanak többé

Már soha... soha többé...

Elnyelte a Múlt sötétje,

Eltemettem őket,

Bele, a Jövőbe...

Lelkem sziporkázó fényeit

Kivetítem az égre,

Zöldeket, sárgákat, fehéreket...

Pirosakat is... s kékeket...

Abban a végtelen pillanatban,

Ahogy szemeidben kutattam,

Fölfedeztem bennük

Tovatűnő, kézből kifolyó,

Illanó életemet...

(2011. szeptember 10-11.)

Kereslek

Kereslek téged az illanó szélben,
Kereslek a fűszálak méregzöld selymében,
Kereslek ott, hol nem járt még ember,
Hol kincseket rejt a háborgó tenger.
Kereslek apró kis korallok díszében,
Kutatlak csillagok szikrázó fényében.
Keresem az utat, hol téged föllelhetlek,
Hisz tudod, mert érzem, hogy oly nagyon szeretlek.

Kereslek a világ minden halk zajában,
Madarak trillázó, szomorú dalában.
Zúgó vízesések fehérlő habjában,
Patakok csobogó, csillámló sodrában...
Szirmok hajnali harmatában fölébrednél,
Méhkasok aranyló mézével eltelnél...
Vágynám pillantani tűnékeny nyomaid,
Mutassák nekem, utad épp merre vitt.

Kereslek... végig a meredek partokon,
Bekukkantok sorban a bezárt ablakokon.
Erdők hűvösében, avar illatában,
Mezei virágok tarka pompájában.
Néznélek tavaknak csillogó tükrében,
Bűbájos pillangók szivárvány színében.
Komor éjszakáknak suttogó mélye hív,
S míg nem vagy velem, keblemben zokog a szív!

Sóvárgok szédülni veled a semmibe,
Az idő megdermedne, karom úgy ölelne!
Csókjaim borzolnák örvénnyé a lelked,
Fényedben fürödnék, elvesznék benned!
S most nélküled, úgy érzem, én semmi vagyok,
Aprócska könnycsepp, mely bús szemekben ragyog.
Hiába az ábránd, hogy egyszer elfeledlek,
Az élet labirintusában hát tovább kereslek...

S kerestelek minden lázas ölelésben,
A végzetnek viharos, fojtó kötelében.
Lestem reménykedőn, vajon vársz-e reám
Egymagad üldögélve a Hold udvarán?
Elmúlt a nyár, s az ősz új szimfóniát harsogott,
Szemembe a bánat gyöngyház-könnyeket lopott.
Még megpihentem utoljára a parki fák alatt,
S ott, a szívemben elrejtve, végül megtaláltalak...

(2011. szeptember 4.)

Te vagy...