Az utolsó bál

Szakadt köpönyeg borul a vállamra,

Sötéten mered rám ma az éjjel.

Nem ragyognak fölöttem tündökölve csillagok,

S nem jön felém sehonnan biztató égi jel.

Tudom, nem vár rám senki sem

Ezen a fagyos, didergő téli éjszakán,

Egyedül, átfázva kóborlok, s látom,

Mindenütt farsang, mesés farsangi bál...

...Hajdan volt, hogy tündérnek öltöztem,

Édesded, csillogó kék ruhába,

S úgy féltettem azt, nehogy belelépjek

Az utcán egy sáros pocsolyába...

S most latyakban taposnak elfáradt lábaim,

Arcomat könnyező maszk fedi,

Szétfoszlottak régi jó, meghitt álmaim,

Múltam sötét semmi, zúzmara sűrűn belepi...

Szaporán lépdelek előre,

Ám folyton csak hátra-hátranézek:

Kísérnek villogó tekintetek,

Mint vijjogó, kóbor denevérek...

Köpenyem egy bokor ágán fennakad,

S riadtan rántok egyet rajta -

S mert rongyos, a hasadás továbbszakad:

Már meztelen lelkemet is alig takarja!

Fogytán az erőm, botladozom,

A hideg szél kibomlott hajamba tép.

Zsibbadó ajkakkal is csak mosolygok,

Föllebben előttem egy szívderítő kép:

Hogy utam végére lassan elérkezem,

Látom, ott az utca túloldalán

Zenével, s pompás fénnyel hívogat

Egy utolsó, csodás farsangi bál...

(2012. január 29.)

A Remény fuvolája

Mély kábulatból lassan ébredek föl,
porig rombolt eddig, s úgy érzem, majd' megöl!
Illékony álom ez az éj leple alatt,
lelkem köré épít magas, sötét falat!

E sötétben élek, hol vakság a lét,
nem látom, óh jaj, az éltető fényt!
Befelé fordulok a világ nyomorától,
nem kérek, s nem kapok senki jajszavából.

De egyedül vagyok eme süket csöndben,
körbeforgok magamon, egyre körbe-körbe...
Viszolygok a nevetéstől, úgy megszoktam már,
mégis, néha vágyom az élet zenéje után.

...S egy fuvola hangjától most dermedve félek,
hisz szívem magányát áttörte a Lélek!
Szelídsége éget! Rácsaim repeszti!
Érzem, ahogy rab lelkem a magány elereszti...

Előtör a zene dús könnypatakban:
"Élj hát! Végre élhetsz!" Ezt hallom a hangban!
Varázsa körülfon, mint kúszó folyondár,
s mint párja után vágyó, tört szárnyú madár,

fuvolaszó mellé már én dúdolok dalt...
Zengő hangon szálljon, veszejtsen minden "jaj"-t!
Én legyek forrása, robbanjon a szívem,
s szakadjon szét róla belső sötétségem!

(2012. január 28.)

Jöjj, szerelem!

Dobban a szívem,
ha eljön az éj,
képtelen képeket
lopva elém.
Harsona zengi,
hogy vár a világ,
mézédes képzeteket
zúdítva rám.

Arcodat égeti
lelkembe a tűz,
mely bánatot, sóhajt
és gondot elűz.
Vibrál a kedvem,
úgy izzik a fény!
Elsuhan csöndben,
mint szép tünemény...

Csókol az ajkad,
felnyög a kéj,
szerelem lobban,
s lángol a mély!
Fuvolák halk dala
bennünket hív,
holdsugár simogat,
táncol a szív!

Látlak még mennybéli
ködfátyolon át,
míg - mámorba fonva
a test ritmusát -
suttogok halkan
egy gyönge imát:
Jöjj szerelem!
Egész lényem imád!

(2012. január 18.)

Csönd - haiku

Lengedez a szél,
Vízcseppet izzad a lég
Vihar közeleg...
(2011. december)

Festmény: Domahidi Klára - Vihar előtti csend

Letűnt szerelem

Elfeledett emlékek sápadt képe,
Zakatoló vonatok remegése:
Hozzád indultam,
Hozzád érkeztem.
Boldog kötődés élménye
Simogatta szívem.
Kincsem,drágakő múltam
Szétpattan, elillan,
Mint túlfeszített szappanbuborék,
Mint rögre szaladt kerék
Szerelmem mesebeli hintaján...
S ajtaján kiszállsz, kisétálsz...
De őrzöm képedet folyton,
Tüzes vadsággal birtoklom,
Pedig nem vagy már enyém.
Múlandó az egész, csak én,
Csak én tartalak bezárva
Porosodó vitrinben, fájva,
Táncoló árnyékok között...
S a pergő kristályszemcsékbe költözöl,
Aláhullva a homokóra falán,
Letűnt szerelmem néma sóhaján...
(2012. január 17.)