Szunnyadó gyermek

Ólomkristály-szürke égbolt leple alatt
Ezüstös sugár játékosan áthatol,
Tétován elözönli a csöndes házfalat,
S odabenn egy gyermek szunnyad valahol...

Pilláit fésülő szelíd fények árnya
Simogató-lágyan vetül csukott szemére,
Tükrében könnyű tollpihe-álmokat
Csókol a csillagok mágikus reménye...

Surrogó lélegzet pengeként hasítja
Holdfényben csillanó tündéri mosolyát,
S pajkosan görbülő szájzugába csalja
Az ébrenlét utolsó csintalan hangulatát.

(2012. július 23.)

Az én imám

Nem vagyok igazán

istenhívő ember,

akit az Úr passzióból

"csak úgy" megver,

s vállamra rakja

nyomasztó terheit,

melyet elviselnem

azután nem segít!

Épp ezért hiszek

önnön erőmben,

hiszek a jövőmben,

hiszek a szavakban,

hiszek önmagamban!

Földhöz ragadt létem 

égi ösvényében,

csillagos éjszakában, 

hiszek hét halálban,

hetedhét határban,

tenger zúgásában,

hegyek robajában...

Füvek, ha suttognak,

fák, ha oltalmaznak:

hallgatom őket,

mind, a "figyelőket"!

Áhítatot érzek,

s csakis tőlük kérek!

Háztetőm az égbolt,

lámpásom a szép Hold,

s talán

az öröklét falán,

az égnek magasán

egyszer megtérek hozzád

Uram! Hol újra lesz

büszke nemzetem,

s Hazám!

(2012. február 10.)