Iskolaszerű, rideg, kocka épületben vagyunk. Fülit búcsúztatjuk, meglepi buli készül a számára.
Az egyik teremből, mely hagyományos osztályteremnek tűnik, elhasznált deszkákat hordunk le, melyek a falhoz támasztva várakoznak. Még fölveszem a rózsaszín farmerkabátomat, úgy érzem, mintha zavarban lennék...
Én és egy rózsaszín farmerkabát? Brrr...
Megfogok egy szélesebb deszkát, szememmel ráfókuszálok a végeiből kiálló négy szögre, és megállapítom magamban, kellemetlen lenne, ha belenyúlnék.
Kinn a tágas folyosón megállok, letámasztom a deszkát a falhoz, hívnak az ablakok. A folyosó szinte egész hosszát ablakok borítják. Későre jár az idő, odakinn sötét van, baljós érzéseimtől hideg borzongás fut végig a gerincemen. Nézem a csillagokat, mindig bámulattal és félelemmel tölt el az éjszakai égbolt látványa. Most is várok valami különösre, pedig soha nem történik semmi.
Ezúttal azonban meglepődve tapasztalom, hogy messze a távolban fehér fényű csillagraj indul el, egyszerre mozognak, majd csakhamar eltűnnek. Aztán színes fényszalagok kezdenek vibrálni a légkörben, mintha északi fényeket látnék. Zöld-sárga-kék-piros sávokban villódznak, libegnek, mint hosszan elnyúló, keskeny zászlók.
Nő bennem a feszültség.
Eloszlik az aurora borealis, visszatér a kellemetlen sötétség. Megfordulok, hogy elmondjam a többieknek, milyen furcsaságokat tapasztaltam, de egyedül vagyok, már csak Tibi közeledik felém a folyosón. Arcán szomorúság ül, mintha bármelyik pillanatban sírva fakadhatna. Ilyennek még sosem láttam. Mikor odaér hozzám, hátulról átkarol, mintha vigasztalásra várna, de szemében üresség van, s érzem, nem önmaga. Kedvelem őt, szeretném megvigasztalni, de amikor újra ránézek a vállam fölött, látom, hogy az arca valami iszonyú kíntól torzul el. Rémülten kérdezem, mi a baj, mindaddig szorosan ölel, majd hirtelen eltaszít, és fülére tapasztja kezét. Némán sikolt...
Aztán elmúlik arcáról a fájdalom, szemeibe visszatér az élet, és rámcsodálkozva megkérdezi, mi történt.
Értetlenül állok, jönnek a többiek, hordják a deszkákat tovább. Nyugtalanul ismét az ablakhoz megyek.
Nem is oly messzire tüzeket vélek felvillanni, majd magasba törő lávagejzírt, az égből pedig vörösen izzó meteoritok csapnak le a világra. Most már nincs csönd, távoli kiabálásokat, sikoltozást hallok, dörgő robaj kíséretében. Aztán más is szembe ötlik már...
Óriás szörnyek magasodnak a városban. Első pillantásra olyan volt a látvány, mint amikor Vasudvardot megtámadták az entek a Gyűrűk Urában. A szörnyek fémesen csillogó, óriási fáknak néznek ki, mintha páncélba öltöztek volna, és hatalmas tűzgolyókat hajigálnak az emberek világára. Mindenki az ablakokhoz csődül, a félelem odaszegez minket.
Mikor felocsúdunk a sokk kábulatából, rémült egerekként búvó helyet keresve egy nagy előadó terembe zsúfolódunk. Ekkor már a mi ablakaink alatt járnak a különös hódítók.
Nyílik a terem ajtaja, vaspörölyös, vaspikkelyekkel borított, fatörzs alakú lények törnek be rajta. Mindenki visít, szalad, teljes a káosz. Amikor lövöldözni kezdenek, Tibi karját megragadom, néhány métert menekülünk, majd a földre vágódunk. A legközelebbi lény felénk jön, pörölye lecsap az első fekvőre, aki elé kerül. Gyorsan számolok, Tibi a negyedik, én az ötödik test, aki az útjába kerülhet. Rettegünk, de nem mozdulunk, hisz már úgyis mindegy...
Lecsap a másodikra is. Talán Veronika volt. Csöndesen sírok, szorosan csukva tartom a szemem, és szorítom Tibi karját.
Várok... Minden kifehéredik...
Felébredek.
