Kozmikus álom - videó

Csillogó révület

Süvít a szél, didergek,
hófehér cseppek sebeznek;
marják lüktető inaim,
ordasok szűkölik kínjaim.
Kergetőznek szédelgő álmok,
talányok, őrült mások...
Zuhanok, görget a hegygerinc,
s kedélyes búcsút int
nyikorgó meredélye:
felébred sziklák acsargó lénye
gyönge báb-testemben;
érzem, ahogy eltipor, sodor,
jéggé dermeszti vérem folyamát,
gleccserré fojtva vad iramát.
Élettel játszik papást-mamást,
s hegyi patak rajta
bűvös ezüst palást.
Torkom szorítja rémület,
elér recsegő révület,
s dobban a hegy szíve;
rezgésem eggyé válik vele,
s testem csikorgó, fehérlő
porrá omlik, mint
a rengés rázta havas hegytető...

(2012. május 18.)

"Anyák napja"

Már oly sokszor belekezdtem,
s mégis nehezen forog kezemben a toll...
Leginkább könnyeim nyeldesem,
s fülemben is csak kínharang dalol.
Még emlékszem utolsó találkozásunkra,
nem ismertél föl, nővérnek hittél!
Ez a kép kísért, melyet az útra
rólam a sír felé magaddal vittél!
 
Nem búcsúzhattam Tőled, nem öleltelek át,
nem mondtam ki utoljára: szeretlek!
Nem tudtam, ó, hogy is sejthettem volna,
hogy eztán reggelente majd nélküled ébredek!
Még az utolsó pillanatokban is
vágytál, álmaid, terveid voltak!
S hitet ültettél lelkünk talajába,
hogy itt maradsz, nem vihetnek a holtak!

S én vettem föl a gyásztelefont...
Tőlem kérdezték, hány éves vagyok,
s elmondhatják-e, hogy csupán ennyi volt...
S Veled együtt a szívem is halott!
Többre nem emlékszem... homályos köd:
a gyászmise, ahogy a pap temet...
Fásult közönnyel, könnytelenül tűrtem,
hogy magaddal vitted a fél lelkemet.

Az élet tovább csordogált, s én
egyedül küzdöttem útjaimon, ezért
gyűlöltelek Téged! S álmaimban 

Veled vitáztam mindenért!
Talán eltompultak már a fájó érzések,
hisz az idő begyógyít minden sebet,
de arcod vonalai mélyen belém égtek,
tündöklő mosolyod feledni soha nem lehet.

Talán most már tudok mesélni Rólad
- ennyi év távlatából -,
mikor anyák napjára készülődünk,
s gyermekeim ragyogó szemébe nézek.
Biztosan látod, hogy Rád is emlékezünk!
Kisfiam kérdezte tőlem a minap:
"Anya! Hol van a te anyukád?"
Kezem s tekintetem az égre emeltem:
"A felhőkön túlról néz le reád!"

(2012. május 6.)

Margarita (Lyrics from "Salsa")

/...egy régi film, egy régi zene, és egy őskori irományom... :))/

 Margarita! Néked csendül ez a dal....

Margarita,

forró ilyenkor az éjjel,
tücsökszó zeng szerteszéjjel,
mindjárt kivirul az ég!

Margarita!

Jöjj el hozzám, fényes angyal!
Boríts el engem csókjaiddal,

szállj a felhők szárnyán!

Refr.:
Színpadra lépsz,

és késztetést
érez szívem,

ha nem vagy velem!
Zúg a tömeg, és úgy
elfoglal téged a tánc!

Éget a vágy,
álmot hint rám...
Csókolj forrón,
és táncolj tovább!
Lángoló lelkemet
enyhítse, úgy ölelj át!

Lelked mélyéből tör föl a dal...
Úgy érzem, hogy szívem majd belehal!

Margarita!

Te vagy az én Mennyországom!
Néked vagyok a világon!
Tánccal hódítsd a szívem!

Margarita!

Meg ne tántorodj a láztól!
Ki ne ábrándulj a táncból!
Örökké azzal szédíts el!

Refr.:
Színpadra lépsz,
és késztetést
érez szívem,
ha nem vagy velem!
Zúg a tömeg, és úgy
elfoglal téged a tánc!

Éget a vágy,
álmot hint rám...
Csókolj forrón,
és táncolj tovább!
Lángoló lelkemet
enyhítse, úgy ölelj át!

Lelked mélyéből tör föl a dal...
Úgy érzem, hogy szívem majd belehal!

Margarita!

Fagyott lelkem gyógyítsd meg,
míg élek, soha nem feledlek,

táncos hercegnőm, szeretlek!

Margarita!

Engedj magadhoz közel,
dobogó szíved érjem el,
s lobogó lángodban égjek el!

Édes Margarita!
(1992. július 2.)

Édeni kert hívása

Hajdanán, még remegő
ifjú szívvel legbelül,
s frissen repedt burokkal
bimbózó lelkem körül,
szárnycsapások útján,
melyeket hátszél segített,
a sors forgó kereke
idegen vidékekre vetett.

Megérintett selymesen
valami édes gyötrelem,
hívogatott, csalt egyre
a viharos, vad végtelen.
Naiv kalandvágy lázított,
égette képlékeny belsőm,
s pokolbéli tüzemet táplálta,
mint örök felfedezőm.

Hittem volna kedvvel,
hogy boldog csak úgy lehetek,
ha magam átélem e lázat
s végzetemben  konokul hiszek.
Otthonig érő gyökereim
hiányát elűzte hő vágyam,
messzire szálltam, túlra
tengeren, hegyormon, bátran!

Tündérmesék birodalmára
ott titkon rátaláltam,
fantáziám aranyszigetének
rejtett kertjébe vitt lábam.
Soha nem láttak szemeim
még ily bámulatos pompát,
szivárvány ecsettel festett
milliónyi színes csodát.

Körülvett szikrázó napsütés,
tükörszerű édeni ragyogás,
s szívem mélyéig ért el
neszező, lágy pillesuttogás.
Karjaim kitártam az ég felé
szabadon, angyal-boldogan,
az élet mézét ízlelgettem,
néki megadtam magam.

Csukott szemhéjamat bombázta
narancsszínű égi fény,
erővel töltötte testem-
lelkem a sok hiú remény.
Bűvös illatú virágfalakkal
sűrűn körbezártan
megállt az idő - a sors
eme buja labirintusában...

El akartam veszni
bájoló, tágas csöndjében,
eltévedni érzéki útjain,
meghalni izzó gyönyörében!
Lángoló pillangóvá válni
s elrepülni tova,
elfeledni minden valóságot!
Csak hazavágyni soha!

Mert bármily csalogató
volt is e mennyország,
éreztem hogy susogása
hamis, bókoló hazugság!
Van a földön egy hely,
mely mindig keblére ölelt,
s idegenben kihűlt lelkem
énekére szeretettel felelt.

(2012. május 1.)