Ahogy elköszön egy újabb érzés

Állandó szorongás, félelem a létem,
Megöl a hiábavaló bú, kesergés.
Mióta ismerem? Már nem is emlékszem…
Mégis csak most tört rám ez a felismerés.

Ragyognak szemeim vágyakozva, ha jő,
S szeretnék kitárt karjaiba ugrani!
Már megint nem tudom, mit hozhat a jövő,
De az én hű szívem nem fog felejteni.

Párom ő, mert lelkem párjául fogadta,
Mit számít, ha eddig még erről mit se tud!
Lényeg, hogy elvesztett hitem visszaadta,
S nem volt még egy könnycsepp, mely arcomon lefut.

Itt járt, találkoztunk, illata itt lebeg,
Mint téli reggelen az örökzöld fenyő.
Mint kandalló tüze, tekintete meleg,
S kezem a semmiből indulva tört elő…

Kérdőn nézett rám, ahogy megérintettem,
Szerettem volna, ha megtudja, hogy miért,
Mégsem szóltam, csak egy kissé megszeppentem,
Hiszen már jól tudtam, hogy még mindig nem ért.

Arcán nem látszott semmiféle érzelem,
Csak nyugodt mosoly, mint ki nem fél semmitől.
„Na csáó kicsi lány!” – köszönt még el szépen,
És csendesen kisétált az életemből…

„Csak néztem utána sóvárogva, némán.
Szerettem volna elfutni a kín elől!
Lábam gyökeret vert a csodára várván,
S végig kellett néznem, hogy minden romba dől…”
(1996. január 19.)