Napfogyatkozás

Nem tudom, mihez kezdjek most…
Lelkemben feszült csend honol.
Agyamban a magány sötéten tátong,
A félelem jege belül mindent letarol.

Vergődök. Valami erő fojtogat.
Egy érzés, mely a véremben ég.
Nincs erőm… Az éj föltámad,
Örvényt kavar körülöttem a lég.

Elsötétül a fényes Nap,
Csillámló udvara világlik csak.
Lényembe vág egy halk, monoton dal,
S szól: hidd el, a szerelem vak!

Nem érdekel! Nem hallgatom!
Nyíljon már föl a szemem!
Az éj a falra vet árnyékot,
A föld sírja el énekem.

A szél egyre erősebben zenél,
Hosszasan görget egy követ.
A házak tövében minden él,
Bárhová megyek, valami követ.

Balsejtelem, mely rámtör hirtelen,
Hiába nyugodt és kihalt a környék,
Az árnyak gúnyosan játszanak velem,
Vetélkedve jőnek, hogy lelkem elnyerjék…

Kergetnek; Hajszol a vágy az életért.
Elborult elmémre bűvös delej száll.
Minduntalan a szerelem kísért,
Szelleme magasan fejem fölött áll.

Menekülnék, de nem tudom, hova.
Bármerre térek, félelem gyötör.
Suhogás – mintha madár csapott volna,
S lehet, hogy a gonosz a vesztemre tör!

Elborult az ég. A kényszerű éj
Oly gyorsan jött, de mindjárt távozik,
Csak ki kell várni, ez egy újabb szeszély,
Türelem kell, és lassan köddé válik.

Mindenem ő… S nem hiszi senki.
Miattuk jött el a napfogyatkozás.
A vihar borzalmában ajkam azt rebegi:
Milyen jó is lenne egy szelíd találkozás...

Elült a szél… A szívem is csendes…
Nincs már, mi megtörje nyugalmamat.
Vár a világ, a sír keserves.
Életem fonala immár megszakad?

Nem tudom, folyjon-e eztán a könnyem,
Rájöttem, nincs is értelme már.
A Hold árnya a Napról elmozdult könnyen,
Szívem a bánatra gyógyírt talál.
(1996. március 31.)