Farkas

 
(Luigi barátomnak)

Lelkében fújtató, magányos farkas,
Ki fájdalmat üvölt a kínzó csöndbe,
S felsebzett szíve lüktető szózatát
Csak a hideg szél sodorja szerte.
Nem hallja meg az elfojtott éneket
Csupán a világló, pufók éji Hold,
S nem értheti többé senki meg,
Bánatában oly fájón miért dalolt.

Puszta ösztönöktől vezérelve
Bolyong, míg párját mohón keresi,
S nem tud megpihenni már sohasem,
Míg elveszett nyugalmát nem leli.
Űzi a vágy, a félelem hajtja,
Élete keserű szorongás, sirám,
Feledne mindent, ami visszatartja,
Mit a végzet régóta neki szán!

Maga vágta ösvényeit sorra elkerüli,
Útja a ködfátylas ismeretlenbe tart
Vigaszt keresve, mely nincs sehol,
S örül, ha ereje nap nap után kitart.
Szabad a vér, de a lét oly céltalan.
Megállna, csak volna miért, s kiért!
Most egymaga fut, társra nem akadt,
A jégpáncél szívére újra visszatért.

Mi oldja fel, mi bilincsbe zár?
Mi az, mi elvadult lelkéig elhatol?
Talán ha elragadja a dermesztő halál,
Vagy, ha egy társa végre visszaszól?
A telihold ismét fenn jár az égen.
Vészes hangra riadnak a csillagok…
Ha lehetne, én is farkassá válnék,
Hisz a magányban vele egyként osztozom…

(1996. május 16.)