Egyedül

Csönd... Éltem alkonyán gondolkodom.
Misztikus erők suhannak utamon...
Kísértenek, jőnek... nem értem!
Nem hívtam őket, nem kértem,
Hogy betetőzzék létem sivár gödrét!
S a mélyben - mint sírban a kísértés -
Pihenek egy egész örökkévalóságon át...
Reá gondolok... nem tudhatom, hol jár.
Várom, hátha rám talál a fény.
Testemnek minden porcikája ég!
Ó, miért él, s miért élek én?
Hogy rátaláljak, nincs remény!
Megyek, s nincs már út előttem.
Porzik a látóhatár körülöttem.
Leszakad a cipőm, lábaim alatt
Ropog a kőzet, fáj, sajog a talp,
Mi érte vállalja a szörnyű kínokat,
Lemondani róla mégsem akart!
S tűr, mert ezer szenvedésen át
Megpillanthatja a boldogság nyomát;
Majd újra eltűnik... elhagy...
De a vibráló tudat velem marad,
Hogy szívem értse, jó úton jár,
Csak ismét meg kell találnom már!
Szüntelen taposom a vándorút porát,
Hogy megleljem végre mindörökre
A boldogság végtelen nyugalmát...
(1993. május 23.)