Álmodtam rólad

Álmodtam rólad. Lassan távolodsz
időbe fagyva. Kezem el nem ér.
Hallom a hangod, s tisztán mosolyogsz,
de szemedben a fény már régen nem ég.

Távolodsz... Én futnék még utánad,
ám satuként fogva dermed a láb,
elnehezülve a sors mocsarában,
s az emlékek lángja hallgatag vád.

Álmodom majd. Mert ott éled a múlt,
s töprengeni rajta ébren nem lehet.
Fájdalom? Tudhatod, szívem okult.
Már nem sóhajt utánad bús kételyem.

(2012. december 28.)

Élet-tűz

Élet-tűz, pörgő örök kör,
ám egy liliom-tiszta kő,
a gyémánt is ég, s vöröslő
fájdalommal izzik szénné.
Koromként száll mindegyre föl
rebegő légből sisteregve,
s a ziláltan kavargó pernyét
szusszanó szellő röpíti tova.
Hamvától tüsszög a remény,
zsigerig megfeszül a fény,
mint ingoványban halódó csoda...
(2012. december 11.)

Sakktábla

"...egyszerű gyalogok vagyunk a történelem sakktábláján..."

Gyalogként állok a sakktábla peremén,
holt idők kebelén, történelem egén.
Köröttem sebzett szívvel, némán kullogók,
elfáradt életek: lovak, bástyák, futók.

Csak egy lépés előre, meglódít a vér,
hiszem, egy nap az elveszett majd célba ér,
s ha rám is taposnak, míg mezőmre lépnek,
nem félek többé, hogy ütközetben éljek!

(2012. december 01.)

Honnan?

(Festmény: Hucker Ferenc)

Honnan ez a különös déjà vu-érzet,
mely szavakat oly gyakran szívembe éget,
s lelkembe vetít kóbor, kusza képeket,
varázslat, mely vezet tollforgató kezet?

Énem folyton válaszokat keres, remél,
még éltében vándorol és testet cserél,
s tűnődöm, vajon enyém-e a gondolat,
mely tintámmal a tiszta papírra ragad...

(2012. december 1.)

Égre néző - szonett

Gaz, szövevényes hazugság az élet,
s álmokhoz kötött az igaz ember.
Gyűlölt sorsából kitörni nem mer,
és szívében harag őröl kétséget.

Könnycseppek szikrái semmit nem érnek,
fájdalom a lelken éleket fen,
majd elkopik, elvész az időben,
mint kavicsok sodró folyófenéken.

Dédelgetett álmok szétfoszlanak,
de tágra nyílt szívek törnek falat,
s ha túlélő vagy, hát nézz az égre fel!

Ki sorsban hitet soha fel nem ad,
minden, mit szeret, életből fakad,
s a bűvös kékség majd mindenre felel!

(2012. november 30.)

Még ma is...

Még ma is érzem illatod fanyar fűszerét,
Lelkem minduntalan, fájón beleremeg,
Sóhajvirágaim még ma is szállnak feléd,
S ajkam már csak hűlt emléked érinti meg.

Még ma is itt hagyott ingedbe burkolózom,
Ha fázom egy kimerült, szeles nap után,
Melege óvón átölel, s végigsimítom
Kockái rajzolatát merengve, sután...

Ha itt lennél, még most is Téged szeretnélek,
S úgy érezném, hogy enyém az egész világ,
De e csodás világot ma már nem remélem,
Szívem szárazon rezgő, levéltelen ág...

(2012. szeptember 14.)

Kardok tánca

Mint csillogó, gyémántos hószitálás,
Zúgó, vad tánccal a levegőbe ér,
Karcos fényű kristályszemcse-villanás:
Surrogó lelkekben zihál, küzd a vér.

Csapongva, forogva keringőt járnak,
Sebes szelük forrón lélegez ködöt,
Villogó, sistergő szikrákat hánynak
Holt szirmokat ontó faágak között.

Őszi lehelet hűs sóhaja tör föl,
Elsöpri végül árnyak buzgó vágyát,
S csöndesen piheg már a kihűlt földön
A Szerelem, mit múlt pengéje vág át...

(2012. szeptember 9.)

Csak egy pillanat

Felhőkön megnyíló ablakok fátyla

Mint fénylő, rózsálló szatén függönyök,

Aranyat áraszt az ábrándos világra,

Selyem leplében fehérbe öltözöm.

Napkorona-glórián úszva hagyom

Fodrossá habartan pihegő lelkem,

És gyöngyszem-kavicsként guruló sóhajom

Szivárvány vágyhídjain tovalebben.

(2012. szeptember 8.)

Dacos idő

Fohászod nyújtsd a zord Idő felé,
Mely monoton falja föl drága perceid,
Adjon meg mindent, bármit is kérj,
Mielőtt kárhozatban égő lelked elveszi!

Teljen önsanyargatott, csöndes nyugalomban,
Rezzenetlen fogadjon be minden új tudást,
Megátkozta már a léted, agóniájában
Ne sorvasszon el rajtad kívül semmi mást!

Ám élted filmkockáiban képről képre
Felhagyott vágyaidért megváltást ne kérj!
Könyörögj csak kíntól vonagló testtel:
Múló, dacos Idő! Véget soha ne érj!

(2011. augusztus 10.)

Összetépett világ

 

 

Sötét gomolyog sebzett aurám körül,
Eltakar az árny, mely gondjaimnak örül.
Makacsul hívogat, máris menjek vele,
S kusza rémekkel van a félhomály tele...

Reszketve téblábolok az út közepén,
E percben hagyott el az utolsó remény.
Tekintetemben rút üresség csavarog,
Kihunyó fényben a szikkadt esély zokog.

Csak állok megtörve, gombóccal torkomban,
Elapadt könnyeim az ég majd pótolja.
Reám szakadt zápor csorog le arcomon,
Elázott a lelkem, didereg, fuldokol...

Keserű szívem mély szakadékba zuhant,
Kötele kifoszlott, s nincs már, ami megtart.
Itt hagynám megtépett, elrongyolt világom,
S röpülnék messzire angyali szárnyakon.

Vajúdik a sorsban e különös világ,
Képtelen kitörni, oszlik a valóság,
Fájdalom szüli, egy globális képzelet.
Láthatok-e még egy új, jobb, szebb életet?


(2012. augusztus 10.)

Szunnyadó gyermek

Ólomkristály-szürke égbolt leple alatt
Ezüstös sugár játékosan áthatol,
Tétován elözönli a csöndes házfalat,
S odabenn egy gyermek szunnyad valahol...

Pilláit fésülő szelíd fények árnya
Simogató-lágyan vetül csukott szemére,
Tükrében könnyű tollpihe-álmokat
Csókol a csillagok mágikus reménye...

Surrogó lélegzet pengeként hasítja
Holdfényben csillanó tündéri mosolyát,
S pajkosan görbülő szájzugába csalja
Az ébrenlét utolsó csintalan hangulatát.

(2012. július 23.)

Az én imám

Nem vagyok igazán

istenhívő ember,

akit az Úr passzióból

"csak úgy" megver,

s vállamra rakja

nyomasztó terheit,

melyet elviselnem

azután nem segít!

Épp ezért hiszek

önnön erőmben,

hiszek a jövőmben,

hiszek a szavakban,

hiszek önmagamban!

Földhöz ragadt létem 

égi ösvényében,

csillagos éjszakában, 

hiszek hét halálban,

hetedhét határban,

tenger zúgásában,

hegyek robajában...

Füvek, ha suttognak,

fák, ha oltalmaznak:

hallgatom őket,

mind, a "figyelőket"!

Áhítatot érzek,

s csakis tőlük kérek!

Háztetőm az égbolt,

lámpásom a szép Hold,

s talán

az öröklét falán,

az égnek magasán

egyszer megtérek hozzád

Uram! Hol újra lesz

büszke nemzetem,

s Hazám!

(2012. február 10.)

Kozmikus álom - videó

Csillogó révület

Süvít a szél, didergek,
hófehér cseppek sebeznek;
marják lüktető inaim,
ordasok szűkölik kínjaim.
Kergetőznek szédelgő álmok,
talányok, őrült mások...
Zuhanok, görget a hegygerinc,
s kedélyes búcsút int
nyikorgó meredélye:
felébred sziklák acsargó lénye
gyönge báb-testemben;
érzem, ahogy eltipor, sodor,
jéggé dermeszti vérem folyamát,
gleccserré fojtva vad iramát.
Élettel játszik papást-mamást,
s hegyi patak rajta
bűvös ezüst palást.
Torkom szorítja rémület,
elér recsegő révület,
s dobban a hegy szíve;
rezgésem eggyé válik vele,
s testem csikorgó, fehérlő
porrá omlik, mint
a rengés rázta havas hegytető...

(2012. május 18.)

"Anyák napja"

Már oly sokszor belekezdtem,
s mégis nehezen forog kezemben a toll...
Leginkább könnyeim nyeldesem,
s fülemben is csak kínharang dalol.
Még emlékszem utolsó találkozásunkra,
nem ismertél föl, nővérnek hittél!
Ez a kép kísért, melyet az útra
rólam a sír felé magaddal vittél!
 
Nem búcsúzhattam Tőled, nem öleltelek át,
nem mondtam ki utoljára: szeretlek!
Nem tudtam, ó, hogy is sejthettem volna,
hogy eztán reggelente majd nélküled ébredek!
Még az utolsó pillanatokban is
vágytál, álmaid, terveid voltak!
S hitet ültettél lelkünk talajába,
hogy itt maradsz, nem vihetnek a holtak!

S én vettem föl a gyásztelefont...
Tőlem kérdezték, hány éves vagyok,
s elmondhatják-e, hogy csupán ennyi volt...
S Veled együtt a szívem is halott!
Többre nem emlékszem... homályos köd:
a gyászmise, ahogy a pap temet...
Fásult közönnyel, könnytelenül tűrtem,
hogy magaddal vitted a fél lelkemet.

Az élet tovább csordogált, s én
egyedül küzdöttem útjaimon, ezért
gyűlöltelek Téged! S álmaimban 

Veled vitáztam mindenért!
Talán eltompultak már a fájó érzések,
hisz az idő begyógyít minden sebet,
de arcod vonalai mélyen belém égtek,
tündöklő mosolyod feledni soha nem lehet.

Talán most már tudok mesélni Rólad
- ennyi év távlatából -,
mikor anyák napjára készülődünk,
s gyermekeim ragyogó szemébe nézek.
Biztosan látod, hogy Rád is emlékezünk!
Kisfiam kérdezte tőlem a minap:
"Anya! Hol van a te anyukád?"
Kezem s tekintetem az égre emeltem:
"A felhőkön túlról néz le reád!"

(2012. május 6.)

Margarita (Lyrics from "Salsa")

/...egy régi film, egy régi zene, és egy őskori irományom... :))/

 Margarita! Néked csendül ez a dal....

Margarita,

forró ilyenkor az éjjel,
tücsökszó zeng szerteszéjjel,
mindjárt kivirul az ég!

Margarita!

Jöjj el hozzám, fényes angyal!
Boríts el engem csókjaiddal,

szállj a felhők szárnyán!

Refr.:
Színpadra lépsz,

és késztetést
érez szívem,

ha nem vagy velem!
Zúg a tömeg, és úgy
elfoglal téged a tánc!

Éget a vágy,
álmot hint rám...
Csókolj forrón,
és táncolj tovább!
Lángoló lelkemet
enyhítse, úgy ölelj át!

Lelked mélyéből tör föl a dal...
Úgy érzem, hogy szívem majd belehal!

Margarita!

Te vagy az én Mennyországom!
Néked vagyok a világon!
Tánccal hódítsd a szívem!

Margarita!

Meg ne tántorodj a láztól!
Ki ne ábrándulj a táncból!
Örökké azzal szédíts el!

Refr.:
Színpadra lépsz,
és késztetést
érez szívem,
ha nem vagy velem!
Zúg a tömeg, és úgy
elfoglal téged a tánc!

Éget a vágy,
álmot hint rám...
Csókolj forrón,
és táncolj tovább!
Lángoló lelkemet
enyhítse, úgy ölelj át!

Lelked mélyéből tör föl a dal...
Úgy érzem, hogy szívem majd belehal!

Margarita!

Fagyott lelkem gyógyítsd meg,
míg élek, soha nem feledlek,

táncos hercegnőm, szeretlek!

Margarita!

Engedj magadhoz közel,
dobogó szíved érjem el,
s lobogó lángodban égjek el!

Édes Margarita!
(1992. július 2.)

Édeni kert hívása

Hajdanán, még remegő
ifjú szívvel legbelül,
s frissen repedt burokkal
bimbózó lelkem körül,
szárnycsapások útján,
melyeket hátszél segített,
a sors forgó kereke
idegen vidékekre vetett.

Megérintett selymesen
valami édes gyötrelem,
hívogatott, csalt egyre
a viharos, vad végtelen.
Naiv kalandvágy lázított,
égette képlékeny belsőm,
s pokolbéli tüzemet táplálta,
mint örök felfedezőm.

Hittem volna kedvvel,
hogy boldog csak úgy lehetek,
ha magam átélem e lázat
s végzetemben  konokul hiszek.
Otthonig érő gyökereim
hiányát elűzte hő vágyam,
messzire szálltam, túlra
tengeren, hegyormon, bátran!

Tündérmesék birodalmára
ott titkon rátaláltam,
fantáziám aranyszigetének
rejtett kertjébe vitt lábam.
Soha nem láttak szemeim
még ily bámulatos pompát,
szivárvány ecsettel festett
milliónyi színes csodát.

Körülvett szikrázó napsütés,
tükörszerű édeni ragyogás,
s szívem mélyéig ért el
neszező, lágy pillesuttogás.
Karjaim kitártam az ég felé
szabadon, angyal-boldogan,
az élet mézét ízlelgettem,
néki megadtam magam.

Csukott szemhéjamat bombázta
narancsszínű égi fény,
erővel töltötte testem-
lelkem a sok hiú remény.
Bűvös illatú virágfalakkal
sűrűn körbezártan
megállt az idő - a sors
eme buja labirintusában...

El akartam veszni
bájoló, tágas csöndjében,
eltévedni érzéki útjain,
meghalni izzó gyönyörében!
Lángoló pillangóvá válni
s elrepülni tova,
elfeledni minden valóságot!
Csak hazavágyni soha!

Mert bármily csalogató
volt is e mennyország,
éreztem hogy susogása
hamis, bókoló hazugság!
Van a földön egy hely,
mely mindig keblére ölelt,
s idegenben kihűlt lelkem
énekére szeretettel felelt.

(2012. május 1.)

Ballada a fagyott virágról

Halld szavam, Ő tudta, hogy egyszer megtöri az élet,

s szirmait már fagyott kristályok rejtik, senki fia

nem kelhetett védelmére, éhség-zavarta féreg

rágta boldogtalan lelkét, s nem volt hová futnia.

"Fakóvá kékülten remeg hajdan életteli szájam

- gondolta -, s hideg borzongásom vacogtat fogat,

jégcseppek gördülnek le hamvas arcomon, állam

alatt, s vágyódva nézem a szelíden óvó bokrokat...

Csalódás hangjai utolsót buggyannak belőlem,

hiszen mostoha gyermekként tekint a sors reám.

A nyárutó kertjében pompás vadvirággá nőttem,

mégis hiába óvott mindentől szeretett apám!"

S hiába rótt barázdát az idő szép homlokára,

hiába került el rögöt-romboló kapát, boronát,

havas cseppek zápora száll kihűlt sírhalmára,

mint varázs-sziporkákból álló gyémánt koronák...

Mindig ábrándozott egy szebb, színes világról,

s szívben őrzött álmát most csak neked mondtam el.

Midőn gyökereit makacsul tépdeste a sárból,

s közben zokogott: "Ó, bár száradtam volna el!"

Néha visszagondolok... jobb lett volna tán, ha megkérdem

tőle akkor, miért tűrte el azt, mit nem szeretett,

de fényben tündökölve állt ott, s halott fehéren,

fájó látványa, hidd el, megrengette volna eszedet!

Ajánlás:

Sokszor túl merészek a vágyak, mit megkívántok,

s a rosszakarat, ha balul üt ki, visszakapható.

A sors mocsarába ragadtunk, bár vétlenek vagyunk,

röghöz kötve élünk, míg halálba torzul alakunk...

(2012. április 26.)

Vérző lélekkel

Sors rögein súlyos léptek visznek
előre, folyondáros rózsalugasok alatt:
Zöldell a természet, s az ágak hisznek
benne, hogy békén vigyázzák a sorfalat.

Sziklák morzsái elnehezült szívemben,
sivár homokdűnék kísértik álmaimat,
bűzlő patak mérgezett vize ereimben,
magány-szőtte háló, ami fogva tart.

Keblemben tüskék izzanak, pompáznak,
hihetném: egytől-egyig édes vágyvirág,
émelyítő illatuk bódító, s fojtogat,
s ha hozzájuk érek, mind húsomba vág!

Átszúrja szívem megannyi tű hegye,
vérzek, tövisei koszorút fonnak körém,
ím a világ kivetett, csak a végzet kegye
éltet, megváltás lugasát emeli fölém...

(2012. április 25.)

Elszámolás

Libegő korlátú függőhíd deszkáin

remegő térdekkel, esdekelve,

angyalszárnyú lények kíséretében

haladok utamon előre.

Nincs más kincsem, csupán a hit,

korcs szenvedélyem hajt, vezet!

Átkozott, szűkölő világ,

mely siralmas kárhozatba vitt,

s teremtett lélek nem nyújtott kezet,

hogy társ legyen a bajban,

útitárs, erős, őszinte

bizalom küldötte,

magány üldözöttje...

Félrevert harangok melódiája

surrant be szívem ablakrésein.

Nyikorgó ajtópántok siralma

nyög hófehér csipkehálón...

A zajok élnek,

hívogat egy másik élet...

Nem remélek már.

Tavaszi szél fújdogál,

átöblíti poros lelkem,

megtisztít a félelem!

Az imbolygó deszkákon megállok,

s beleüvöltöm a vaskos csend

áthághatatlan oszlopába:

Hol itt a Rend?

A Természet körforgása?

Zsarolnám, fölhozva bűneit,

a világ mélysötét szennyét,

milliók ellen vétkeit!

Pokol szavát? Vagy a Mennyét?

Nincsenek kifogások...

Minden üres szó,

fájó, álmodó...

S a vádak lecsendesülnek,

a vágyak elülnek,

nem kísért többé a fájdalom...

Testem-lelkem, minden

valótlan és valós érzelmem:

Süket Csönd! Neked adom!

(2012. április 23.)

S szárnyalt az Ember...

Mielőtt történelmi múltak vesztek,
Vérben-verítékben dolgoztak égi
Alkotók, s mindig új tervekbe kezdtek...

A dicső véget nem harcolták még ki,
Kész művükre szánakozva felelvén:
"Embernek szárnyakat? Nem adunk néki!"

S amaz kérlelve a reménynek nyelvén:
"Hisz szívünk-lelkünk vágya csupán annyi;
Szabadságunk legyen rabságra vert fény,

Míg a Nap vágyik égre fölsuhanni,

S az Éj hajába vörös pántlikáját

A hajnalpírból díszesen befonni..."

Mert e faj a létben nem leli párját,

És kincset érő gyöngyöző beszéde

A földre hinti bús magánya árnyát...

Kínját vési aggott sziklák eszébe,
Régmúlt idő sem lesz feledve többé;
Belemártva az öröklét vizébe!

Korok ívelnek végtelen körökké,
Évezredek ősi sírboltba szálltak,
Ámde szellemük fönnmarad örökké...

(2012. április 19.)

A Fény Gyermeke

/L J Szörge Barócz gondolatait adaptálva/

Szépséges Föld Anyám! Ki vagyok én?
Te hívtál életre e furcsa világra?
A jelenben létezem, mely oly sötét,
Múltam, s jövőm kristálygömbbe zárva...

Tűztollú Nap Atyám! Hová visz kegyelmed?
Meddig áll még nyitva nékem a Nap háza?
Gyermeked vagyok-e? Vagy árva kegyelted?
Merre űz majd lelkem lobogó lángja?

Érzem minden árva lélek gyönge rezdülését,
Álmodom fénylő, vad-lázas álmokat,
S a végtelen Univerzummal válva eggyé
Még hallom a felsíró, gyötrő hangokat...

Kié a döntés? Kérlek, mondjátok
Csillagok szülöttei, miért e földön élünk?
Nyílt szívvel, tisztán gondolunk rátok,
Mi, Fény Gyermekei csak tőletek remélünk!
(2012. április 19.)

Lázban

(Festmény: Földi Péter - Vergődés)

Álmodom? Olyan tompa a világ!
Szemem homályos, kiszürkült minden...
Tehetetlen kín, gyöngeségbe zár,
s tudatom szól, valami nincs rendben.

Ernyesztő lebegésben vajúdom,
fakó alakok mozgása kísér.
Szóra nyílna szám, de üres hangom,
ásító zaj, mely torkomon kifér...

Ó, nem! Mi ez a jeges borzadály,
mit ellenem a testemre raktok?
Úgy éget, minden idegszálam fáj!
Mi történt? Miért nem mozdulhatok?

Nyögve nyújtom karom, kézfejemmel
nedves homlokomat ízlelgetem,
forró verítékben fürdik testem,
s odakinn sír egy hang: "Ég, szüntelen!"

Lázkígyó fojt, agyam mégis tiszta...
Meghalok talán? Ezen tűnődöm...
Nem és nem! Csak hozzatok már vissza!
Ebbe nem szabad beletörődnöm!

Tengernyi a dolgom! Élteken át...
Utam még nem fordítva számolom!
S a Remény hangja csilingel csodát:
"Anya, kérsz valamit? Majd ÉN hozom!"

(2012. április 4.)

Próbatétel - szonett 04.

Távozzon tőlem el minden betegség,
Lázas delírium, magányos halál!
Lelki békém nem adom, csúf öregség!
Az élet nem lehet üres, bús, sivár!

Ne nyomassza létem közöny és restség!
Tudom, hogy reám csupa boldogság vár!
Nem kell, hogy énem bárkinek is tessék,
Hisz lelkem így gyönyörű, bolondos már!

Tudom jól, hogy az elme friss, dolgozó!
S kinek mézarany toll forog kezében,
Melyből kifacsarja sok fájó bajunk,

S génekbe lehet vésve életében,
Hogy megkísértse halk szavú Fény-hozó,
Próbára téve eltévelygett fajunk!

(2012. április 13.)

Veszett világ - szonett 03.

Kúszik-mászik, hajbókol a Betegség,
Kaszanyéllel ütlegeli a Halál,
Nem gyűrte le a kegyvesztett Öregség,
S köröttük a tánctér rég kihalt, sivár!

Mérgezi a fényt mélyen kínzó Restség,
Nem látja, hogy éjjel arctalan a vár.
Fuss tova, elátkozott Ember, s tessék!
Ha elveszted kincsed, akkor vége már!

Kiégsz, mint vidám bohóc, hős dolgozó,
Kinek ásó-kapa nő két kezében,
S mégsem hiszi el, hogy ez legfőbb bajunk.

Kivirágozhat bárki életében,
Kacsintó, bolondos vak remény-hozó,
Tudd, hogy ez tartja fönn kárhozott fajunk!

(2012. április 12.)

Mit jelentek?

Mit jelentek neked,
ha békés, tiszta éjjelen,
vágyódva mindketten
ugyanazt a Holdat nézzük odafenn?
Ha ugyanúgy mosolyog rám,
ahogy reád is kacsint,
amint fényes glóriája
arcunkon végigsimít...

Mit jelentek neked,
ha sóhajom száll feléd?
Ha becsukott szemmel
szellő friss illatából
szívod magadba mélyen
elfeledett s fölidézett emlékem,
ami valaha volt régen...
Mondd, mit jelentek neked?

(2012. április 1.)

Tavaszi hajnalhasadás

Csírázva kél a napsugár,

nyughelye álom-illatú még,

szemében álmosan pislákol a láng,

s ásítozik rá a tűnő sötét.
 

Virradna ő, de vissza-visszahúzza

karmazsinszín felhő-takaróját,

gyermekek álmát szelíden óvja,

s szítaná szerelmes ölelés vágyát...
 

Vörösre borzolt hajkoronával

s hunyorogva "jó reggelt" int felém,

midőn erkélyemről csöndben figyelem

kéjesen lassú ébredését...
 

Alant egy faágon kismadár csilingel,

furulyázó hanggal hívja a fényt.

Megunni képtelen, nem hallgattatja el

e kedves, hűséges ébresztőjét.
 

Aprócska fejére csillanó csókot hint,

s mosolyog életvidám hangjára,

szeretve szeretőn reákacsint,

majd lepillant az egész világra.
 

Betakargatja meleg sugarakkal

Fázós-korai ébredő lelkemet,

s újult energiával tör az égre,

míg szívemet átjárja a szeretet...

(2012. március 27.)

Habfürdő :)

Sikamlósan selymes érintésed

birizgálja tompult idegszálaimat,

nyomában bizsergés ébred,

mely végigfut bőröm alatt.

Felhabzó vágyaid beburkolnak,

míg átölel az édes érzés,

hűsítő csókjai buborékaidnak

megannyi szikrázó kísértés!

Reám olvad szaténillatú varázs,

kitágul tengernyi érzék,

mint futótűz, föllobban a parázs,

birtokba vesz ezernyi vétség...

De lemossa rólam a világ szennyét

lelkedről patakzó könnyeid sora,

s tovább él bennem a sajgó reménység,

hogy eljő a tiszta ártatlanság kora!

(2012. március 24.)

Merre jársz?

Ajkaimon kimondatlan,

reszkető szó hintázik,

mely éltető vágyaimnak

zegzugában bolyong, s fázik.

...Mert szerelmem egykor

habkönnyű csipke-lepel volt,

melyet táncoló hópihe-szirmok

koszorúja átfont, beburkolt...
 

De a tavasz első varázslata
ott égett a szívemben,
arcodat csillogtatta
hajnali harmatcseppekben...
S a gyöngyöző tükör-parányokban
talán ismét megláthatlak!
Mondd, melyik sarkában
élsz most ennek a világnak?
Merre keresed még ma is
a mesés üveghegyet,
a nap fényében csillanó
opálos bérceket?
Hol vívod nélkülem
szélmalomharcodat?
Hisz én csak hamis lidércfényben
láthatom arcodat!
 

Miért hagytál egyedül, egymagam?
Pedig tudtad jól, hogy benned
megleltem a társam!
De elsodort tőlem az élet vihara,
s kezem tévelygő vágyaim szorította,
markolta, s ráébredtem:
a semmibe kapaszkodtam én...
Szerelmem kárhozott, véráztatta mezején
virágszirmokat tépkedtem a csöndből,
légvárakat építettem ködből,
de szétfoszlottak mind,
lelkembe ültették a kínt,
a sóvárgást, mely itt maradt,
mely ragadós hálómban fönnakadt,
s lárvaként rágja legbelül
szerelmem romjait, hová
szakadozott árnyékod vetül...

(2012. március 23.)

Üresség

Álmodom álmok nélkül,

Szárnyalok szárnyak nélkül.

Szólnék, de elhagytak a hangok,

néznék, de szemeim vakok!

Keresem a forrást, mely éltet,

lelkem gyökerét ha elértem,

az igazságot két kézzel mérem,

s nem értem!

Miért oly nehéz?

Mit adhat két kinyújtott kéz?

Közöttük is elsiklik a gondolat;

Üresség, csupán az maradt

az enyém, befogadom a "mindent",

mely semmiség, mert

helye végtelen, van elég,

hisz üresen kong, tátong mélyen a lét...

(2012. március 19.)

A végzet csókja

Első csókod a végzet csókja,

sorsfordító, bűvös homokóra.

Félszeg vágyak, kóborló álmok

összecsapnak, már alig várod!

Fantáziád túlmelegszik,

a lelked is megbetegszik!

Első csókod csak ígéret:

Beteljesülhet reményed!

Tiszta, mint friss patak vize,

forró, mint tűző Nap heve,

szelíd, mint zsenge őz tekintete,

s édes, mint a tavasz lehelete.

Ha elmúlik, úgy érzed,

megőrzöd a mindenséget!

Kínzó átok, vágyak, álmok!

Szívemet ne sajnáljátok!

Első csókod legyen enyém,

örök emlékezetbe vésem én

a végzet végtelen tengerén!

(2012. március 16.)

Emlékszem...

/ H. L. vajon Te emlékszel?  :)) /

Kristálytisztán emlékszem még,
mily kék, s derűs volt fölöttünk az ég!
Mikor az iskolából hazakísért,
alig szólt hozzám, annyira félt.
Kisfiúsan csillogtak a jég-szürke szemek,
ragyogtak bennük a szerelem-fények!
Oly gálánsan kedves és igéző volt,
tekintetén remény, s vágy uralkodott.

Szégyenlősen szorongatta kezem,
vitte volna táskám is, ha engedem.
Rajongón bandukolt mellettem, s félszegen...
- sokszor mulattam is az emlékeken...
Szerelmes voltam-e? Talán... nem tudom.
Az újdonság varázsa reám is hatott...

Aztán megálltunk egy nagy épület mögött,
hogy haza ne érjünk még idő előtt.
S ott, hirtelen erőt vett magán,
úrrá lett rajta az édes "kánaán"!
Ajka az ajkamhoz hozzátapadt,
szívem úgy vert, hogy majd' belehalt!
Forró volt a csók és olvadó,
szomjas, mint a kiszáradt folyó.
Szinte felfalt, fogyott a levegőm,
testemet elhagyta minden erőm...

De egy hang szólt... és elfüstölt az idill!
Arcomat elfutotta halvány rózsaszín pír...
Ijedten rebbentünk, hallván a kiáltást:
"Hékás! Engedted el rögvest a más lányát!"
Zavart vigyorral az ajkunkhoz kaptunk,
S cinkosan kacagva az úton elszaladtunk...

...Sok-sok csókom csendült az évek során,
bár nem osztogattam őket ostobán.
Volt szenvedélyes, és szelíden szerelmes,
Vad, szívet tépő és lágy, engedelmes.
Söpri az élet, s mind homályba vész,
De az elsőt elfeledni nem lehet, míg élsz!

(2012. március 13.)

Sebzetten

Miről szól

a gyászos ének,

ha kígyózva lángol

föl a lélek?

Ha törött, éles

cserepek között

magányt színlelve

vádlón felüvölt;

S kik szilánkjaira

kelletlen taposva

söprik az útból,

kínját tisztára mosva;

Vakon, dúvadként

észre sem veszik,

hogy véresre tépik

lüktető sebeit!

(2012. március 12.)

Bűbáj

Kezemben nyugszik kezed,

Szemem táncot jár szemeddel,

Tekintetem lelked húrjaiba tapad,

S rád akasztom akarat-béklyóimat.

Csuklód szorítom vészes hévvel,

Fagyott pillanat tüze perzsel,

Mégsem tölt el félelemmel.

Íriszem apró csillámaival

Nézlek, kígyóként kábítalak...

Olvadó szivárvány-folyammá válok

Benned, tiporlak, bitorlom az álmod;

Kéjben fürdik végtelen hatalmam,

Mellyel urallak, s fölötted állok...

(2012. március 11.)

Tovatűnt

Ablakom olvadó vízpáráján át

Lesem a távoli idők zaját.

Kopott, bozontos, fésületlen álmok,

Csacska, szirupos szerelem-virágok,

Melyeket elém sodor a képzelet,

S melyeket a szív rendre elfeled...

Édességbe öntött sivár üresség,

Vágyálmok, szerelmes merengés,

Szemem párától felhős, csodára vár,

De az érzés nem jön vissza már;

Elkergette messze az a sajgó, kopár,

Hamuszürke, sejtelmes, borongós nyár...

(2012. március 10.)

Legközelebb...

(..."ami nem öl meg, erősebbé tesz"...)

Valaha rég oly szerelmes voltam!

Rózsaszín, cukros felhőkön lovagoltam.

Lebegtem a föld felett magasan.

Arra nem gondoltam

Óh, Kegyelmes Ég!

Mily keserű is lehet olykor az édesség!

Jólesett szeretve lenni, ölelni,

Önfeledt csókokat csenni,

S nagyszülém hiába perlekedett velem:

"Hát ilyen bozontos, szakadt ruhás

Fiú kell neked, gyermekem?"

De én csak nevettem.

Hisz a szív nem robot!
Nem irányíthatod!
Nem programozhatod!
Ki sem kapcsolhatod!
Ha dobogni kezd vadul valakiért,
Hiába kérdezed, hogy miért!
Ha csalódástól meg is szakad,
Mert a "Nagy Ő" horogra nem akad,
Te akkor is túlélheted!
Bár megváltozik az életed,
Mégse feledd!
Mikor mélyébe rejted erejét,
Kincsként őrizheted azt,
Belőle meríthetsz vigaszt,
S a bölcsességet, amivel megáld,
Legközelebb okosabban használd!
(2012. március 6.)

Szárnycsapások

Szél süvít irdatlan éjfekete télben...
A zord sarkvidéken vele száguldok én...
Fagyott pilláimon jégkristályok ülnek,
S szikrákkal játszik a boreális fény...

Hogyan kerülhettem el ilyen messzire
A távolban fehérlő, elvakító fellegektől?
Messze az aranyló, napsütötte szeretettől?
Mi bolygatta meg nyugvó képzeletemet,
Mely folyton növekvő hullám-gyűrűket vet
Állandóságom tavának örök-sima felszínén,
A boldog öntudatlanság igazgyöngy-tengerén,
Hol kényelmes ringásban szellemem lebegett?

A képzelet világában oly tág a határ!
Ám ha lelkem szabad is, csak sodor magával az ár...
Tévelygek ezen a túlárasztott földön,
Ide szült anyám, de érzem: kár volt idejönnöm!

Mert ha szállok is, hamis minden szárnycsapás!
Nem más, mint hazug, ezüstnyelvű csalfa varázs!
Nem hasítom én az eget, mint büszke sasmadár!
Ha fölkap a szélvihar, csontom töri, összeráz!
Vitorlázom csak, amerre visz a sorsom,
S ide-oda lökdös erőtlen szárnyaimon...

E világ nem fogad be! Lettem volna bár
Szorgos hangya, kis tücsök, szentjánosbogár!
Mert az emberi akarat hasztalan szárnyal,
Mert letör, s körbezár sok égbe nyúló fal;
S bár kikötőmet is mindhiába keresem,
Mégis... Itt kell megtalálnom a helyem!

(2012. február 29.)

Hamis mámor

Lopott csókokban sziporkázó,

tovafutó, kibomló, piruló tűz,

mely felemészti teljes valómat, óh,

a féktelen láng, mely hozzád fűz!

Bennem éltél mindig a farsang díszében,

bár karjaimban olykor mást öleltem.

Ám buja álmaim képzelt regényében

folyton te voltál a mindenem!

S a fölvillanó, igéző fénysugár,

melyet szemeidben néha még láttam,

s amely minden visszatérő alkalommal

az egekig szította feltüzelt vágyam:

Végtelennek tűnő, táguló térben is

suhanva, sebesen közelít felém,

s bár biztosan tudom, érzem én,

hogy valójában hozzám soha el nem ér!

Boroshordóból merített mámorban úszva

a valóság kiélezett peremén

szökellünk egymás ölelő karjába,

pedig számunkra nincsen már remény!

Kergetőzhetünk így önfeledten

milliárdnyi játékos csillag között,

s megkeseredve fut el az idő,

elrepül megtévedt fejünk fölött...

S ha végül az igazság kedvünket szegi

e véget nem érő forrongó táncban,

álomlétből lassanként felolvadunk

egy elfeledett, tünékeny, hamis románcban...

(2012. február 16.)

Az utolsó bál

Szakadt köpönyeg borul a vállamra,

Sötéten mered rám ma az éjjel.

Nem ragyognak fölöttem tündökölve csillagok,

S nem jön felém sehonnan biztató égi jel.

Tudom, nem vár rám senki sem

Ezen a fagyos, didergő téli éjszakán,

Egyedül, átfázva kóborlok, s látom,

Mindenütt farsang, mesés farsangi bál...

...Hajdan volt, hogy tündérnek öltöztem,

Édesded, csillogó kék ruhába,

S úgy féltettem azt, nehogy belelépjek

Az utcán egy sáros pocsolyába...

S most latyakban taposnak elfáradt lábaim,

Arcomat könnyező maszk fedi,

Szétfoszlottak régi jó, meghitt álmaim,

Múltam sötét semmi, zúzmara sűrűn belepi...

Szaporán lépdelek előre,

Ám folyton csak hátra-hátranézek:

Kísérnek villogó tekintetek,

Mint vijjogó, kóbor denevérek...

Köpenyem egy bokor ágán fennakad,

S riadtan rántok egyet rajta -

S mert rongyos, a hasadás továbbszakad:

Már meztelen lelkemet is alig takarja!

Fogytán az erőm, botladozom,

A hideg szél kibomlott hajamba tép.

Zsibbadó ajkakkal is csak mosolygok,

Föllebben előttem egy szívderítő kép:

Hogy utam végére lassan elérkezem,

Látom, ott az utca túloldalán

Zenével, s pompás fénnyel hívogat

Egy utolsó, csodás farsangi bál...

(2012. január 29.)

A Remény fuvolája

Mély kábulatból lassan ébredek föl,
porig rombolt eddig, s úgy érzem, majd' megöl!
Illékony álom ez az éj leple alatt,
lelkem köré épít magas, sötét falat!

E sötétben élek, hol vakság a lét,
nem látom, óh jaj, az éltető fényt!
Befelé fordulok a világ nyomorától,
nem kérek, s nem kapok senki jajszavából.

De egyedül vagyok eme süket csöndben,
körbeforgok magamon, egyre körbe-körbe...
Viszolygok a nevetéstől, úgy megszoktam már,
mégis, néha vágyom az élet zenéje után.

...S egy fuvola hangjától most dermedve félek,
hisz szívem magányát áttörte a Lélek!
Szelídsége éget! Rácsaim repeszti!
Érzem, ahogy rab lelkem a magány elereszti...

Előtör a zene dús könnypatakban:
"Élj hát! Végre élhetsz!" Ezt hallom a hangban!
Varázsa körülfon, mint kúszó folyondár,
s mint párja után vágyó, tört szárnyú madár,

fuvolaszó mellé már én dúdolok dalt...
Zengő hangon szálljon, veszejtsen minden "jaj"-t!
Én legyek forrása, robbanjon a szívem,
s szakadjon szét róla belső sötétségem!

(2012. január 28.)

Jöjj, szerelem!

Dobban a szívem,
ha eljön az éj,
képtelen képeket
lopva elém.
Harsona zengi,
hogy vár a világ,
mézédes képzeteket
zúdítva rám.

Arcodat égeti
lelkembe a tűz,
mely bánatot, sóhajt
és gondot elűz.
Vibrál a kedvem,
úgy izzik a fény!
Elsuhan csöndben,
mint szép tünemény...

Csókol az ajkad,
felnyög a kéj,
szerelem lobban,
s lángol a mély!
Fuvolák halk dala
bennünket hív,
holdsugár simogat,
táncol a szív!

Látlak még mennybéli
ködfátyolon át,
míg - mámorba fonva
a test ritmusát -
suttogok halkan
egy gyönge imát:
Jöjj szerelem!
Egész lényem imád!

(2012. január 18.)

Csönd - haiku

Lengedez a szél,
Vízcseppet izzad a lég
Vihar közeleg...
(2011. december)

Festmény: Domahidi Klára - Vihar előtti csend

Letűnt szerelem

Elfeledett emlékek sápadt képe,
Zakatoló vonatok remegése:
Hozzád indultam,
Hozzád érkeztem.
Boldog kötődés élménye
Simogatta szívem.
Kincsem,drágakő múltam
Szétpattan, elillan,
Mint túlfeszített szappanbuborék,
Mint rögre szaladt kerék
Szerelmem mesebeli hintaján...
S ajtaján kiszállsz, kisétálsz...
De őrzöm képedet folyton,
Tüzes vadsággal birtoklom,
Pedig nem vagy már enyém.
Múlandó az egész, csak én,
Csak én tartalak bezárva
Porosodó vitrinben, fájva,
Táncoló árnyékok között...
S a pergő kristályszemcsékbe költözöl,
Aláhullva a homokóra falán,
Letűnt szerelmem néma sóhaján...
(2012. január 17.)