Özönlég

Voltak előjelek...

Remegett a föld,valami közeledett.

Fájó nyöszörgést hallatott a világ.

Nyugtalanság fészkelte be magát

Az éden mesterségesen létrehozott,

Idilli életterébe.

S eljött az az éjszaka...

Megtört a zárt biotóp rendszerének

Tökéletesen beállított egyensúlya...

Liccs... loccs...

Fogyatkozni kezdett

Az éltető víztömeg.

Helyét pusztulást hozó gázelegy,

A levegő vette át indulatosan.

Lassan... folyamatosan...

Végzetesen...

Liccs... loccs...

Nincs kiút! A lélek

Életért kiált!

S ők nem értették, mi történik.

Riadtság, kétség,

Életösztön...

De az özönlég elől

Nincs menekvés már.

Liccs... loccs...

Aztán a félelem

Ásító csendjében

Kinyúlt egy kéz.

A mindenható keze.

Hálót ragadott,

S a reá bízott

Apró teremtmények mentésére sietett.

Voltak kétkedők, hitetlenek,

Kik Őt nem várták,

A segítségét nem akarták.

S miért döntöttek így?

Dacból?

Félelemből?

Megszokásból?

Inkább választották a halált...

Veszni otthonukkal,

Együtt hörögni a múlt emlékeivel

A vég órájában.

Inkább, mint a járatlan úton

Követni egy megváltót,

Ki az ismeretlenbe visz.

De Ő akkor is ott volt,

S nem hagyta sorsukra

Eltévelygett bárányait.

Tiltakozásuk ellenére

Pártfogásába vette,

Segítette,

Kifogta hálójával,

S új hazába vezette

Pusztulásra ítélt nyáját...

Az új kezdet szép,

Az újjáépítés izgalmat nyújt...

A világ megmenekült.

A tragédia visszhangja idővel

Csöndes feledésbe merült...

(2011. július 20.)