Magamról

Saját fotó
"Nem arra törekszünk, hogy örökkévalók legyünk, hanem csak arra, hogy a dolgok és tettek ne veszítsék el előttünk hamar értelmüket. Mert akkor megmutatkozik a semmi, ami körülvesz minket." (Antoine de Saint-Exupéry)

2011. augusztus 25., csütörtök

Maradj még

Ne, Kedvesem...
Kicsit várj még,
maradj velem!
Csak őrjítően lassan,
szelíden, óvatosan,
izzón s lüktetőn,
kínzó szerelemmel
élj bennem...
Égj bennem!
Vágyad csillapítsd,
magadhoz szoríts,
érted lángolni taníts!
Ahogy csobban a tiszta víz,
elveszek benned,
fullasztó csókodban...
Forr a vérem,
tündöklő folyamban csordogál,
s a vékonyan tűnékeny ezüstfonál,
mely hozzád köt,
lepányváz végleg.
Megérint a néma csönd,
hangtalan szenvedélyed.
Az éj halkan felnyög,
felszisszen a pillanat...
S testünk sóváran,
örök rabságban,
egymásban összefolyik,
kavarogva eggyéválunk...
Édes, gyötrelmes küzdelmünk
áldott bilincsében,
sós cseppek tengerében
lelkünk is összeforr,
s a szikrákkal vakító fényben,
együtt a csillagok tüzében
elhamvadunk...

(2011. augusztus 25.)

Mozaiklámpa



Itt egy kicsi kék,
mint vízcsepp-tükör mesék,
mit kacag az ég.


Szelíd fehérség,
szikrázó gyémánt nyakék,
táncoló pihék.


Forog már a zöld;
elmereng rajta a föld
s fűszoknyát felölt.


Egy sárga darab,
meleget ad mint a Nap
s nyár-földbe harap.


Vörös tűz, égő
szerelmes szívet törő
izzó vágy-erő.


Sors-lila virág;
pille-szép tündérvilág,
szirmaid kitárd!


Vad színkavalkád!
Kristályüveg fénypompád
szivárványvarázs.


(2011. augusztus 24.)

2011. augusztus 24., szerda

Szerelem e-vel

Szemem ereje nedves levelekkel tele,
Eltemetett kertem felett fetreng,
Mely kerek esztendeje szendereg,
S elfeledett remek szerepekben tetszeleg.
Elmegyek messze, kegyetlen emberek
fergeteges tere kerget, terelget.
Kedvem nem kerek, jeges elemek pedzenek
Lelkemben embertelen lehelletet.
De nem menetelhetek emberfelett,
Mert tehetetlen, csendes mederben fekszek
Sebzetten, de felejtve kedvtelen sejtelmet,
Eszem elveszett, lelkem megrepedve remeg,
S szerelmem tengere reng, elmereng...
(2011. augusztus 20.)

Este e-vel

Este szellemek rebbennek,
Bennem ejtenek heves,
rettegett sebet!
Permetet rejt szemem,
De nekem kedves-kellemest.
Szelek emelnek fel,
Egyre hevesebben,
Mennyekbe...
Felejtek embertelen teret,
Egekben lebegek...
S leesek.
Melletted kelek,
Feledek szeles estet,
Eltemetem benned lelkemet...
(2011. augusztus 20.)

Fény-törés (d.r.variációk 4.)

A kristálygömb apró darabokra hull...
Aranyozott húrokat penget a szív,
Szirének éneke tengermélybe hív!
Holt emlékek füstje fehérré fakul,
Gondolat alvó mécsese lángra gyúl...
Szilánkokra tört kincséért, mondd, mért sír?

A kristálygömb apró darabokra hull,
Lényem zord tekintetek közé szorul,
A vigasztalan sodrás mégis gyógyír,
Zokogásom mély, sajgó betűket ír.
S a látomás viaszos fénybe borul,
A kristálygömb apró darabokra hull!


(2011. augusztus 24.)

2011. augusztus 23., kedd

Leláncolva

Ej, nem bírom én a kötöttségeket!
Mert szellemem szárnyalna, de nem lehet.
Bárcsak röpülhetnék szántók, havas, kék hegyek felett!
Mint terjengő füst, lángoló erdők mentén lebegek,
Olykor a föld porába sújtanak egyesek,
S nyugalmat így többé soha nem lelek...

Ej, nem bírom én a kötöttségeket!
Bánatomban zúgó tengernek megyek,
A halál csontarcába is bátran belenevetek,
Bár a viasz szétfolyik, a mécses eltörik, lehet...
Könnyekig facsarom fönt a gúnyos felleget!
Ej, nem bírom én a kötöttségeket!

(2011. augusztus 23.)


2011. augusztus 22., hétfő

Fény-vég-játék (d.r. variációk 2.)

Halotti lepel kényszerít némaságba.
Suttogó ajkak nyögnek értem imát.
Korhadó testem még életért kiált
Bele a halott, csillagtalan éjszakába!
Szemeim nyugszanak örökre lezárva,
S majdan jéghideg, göröngyös föld ölel át...

Halotti lepel kényszerít némaságba...
Csöppnyi mécses pislákol a szobában,
S árnyakkal festi ki komor falát,
Viaszgyertyák tengere füstöt, kormot okád,
S fényük kialvó, végső sóhajára
Halotti lepel kényszerít némaságba...
(2011. augusztus 22.)

Játszik a fény a tengeren... (d.r.variációk 1.)

Nevetve játszik a fény a tengeren,
Égő viasz fanyar illatát sodorja a szél,
Mely füstben úszó hajó tatja körül zenél...
Számomra szép jövő többé már nem terem,
S élőhalott lelkem e gyászos sorsban elveszejtem...
Már nem hiszem, hogy táptalaj nélkül is megél.

Nevetve játszik a fény a tengeren...
Halványan pislákol e percben élet-mécsesem,
Lángjában gyengén téblábol a távoli remény,
Szárnyain fölrepít, magasba emel e tünemény,
Így segítve kínban fetrengő, nyúzott lelkemen...
S közben nevetve játszik a fény a tengeren...
(2011. augusztus 22.)



Táncolni a nyári széllel...

Szeretnék még táncolni a nyári széllel,
Szerelmesen csiklandozó napsütéssel!
Fák zenéje selymesen susoghat fülembe
Duruzsoló, csacska, pajzán történetet.

Ha víg pillék repdesnek szelíd kacagással,
Én nem tudok törődni soha semmi mással,
Csak süssön a nap, a virág szirmot bontson,
A szivárvány minden színe élni tanítson!

Szaladnék kézen fogva a friss, nyári széllel,
S virágok szirmait dobnám szerteszéjjel.
Elidőznék merengőn, árnyas lombok alatt,
Felednék korlátot, füstöt s betonfalat...


(2011. augusztus 22.)

2011. augusztus 18., csütörtök

Hiányod




Leporollak.
Eddig szívem egyik
Elfeledett polcán ücsörögtél
Csöndes egykedvűséggel.
Nem nyitottam rád az ajtót.
Nem kerestelek.
Te hagytál el, én csak szerettelek,
Szívemben megőriztelek.

Talán túl sokáig,
Talán egy örökkévalóságig
Vártalak, tartogattalak,
S bár nehéz súlyként nehezedtél rám,
Tápláltam a Reményt,
Hogy majd engem szolgál,
S visszahoz hozzám...
De Te nem jöttél többé.

Kezemben maradt egy darab belőled.
Azt hittem, majd azt is ellopod,
Ne maradjon nyomod!
Majd egyszer a papír kihullott
Ujjaim laza béklyójából,
S a szőnyeg rojtjai alá csúszott
A dohos, zárt szobában,
Melynek ajtaját kulcsra zártam.
Hittem, oda soha többé
Be nem teszem a lábam!

S a múló idő sápadttá szívta
A feledés homályos színét.
Elhalványultál, berepedeztél,
Sárgává fakultak tiszta lapjaid.
S most véletlenül,
Sután-szerencsétlenül
Megint ide tévedtem hozzád.
Lezárt szív-börtön szobád
Újra nyitva áll!

Lépteim alatt nyikorog a padló,
Az ablakhoz futok, hogy aranyló
Napsütéssel tapétázzam ki falát,
Fessem szívem világosra...
Virágosra...
S lapod a padlón kikandikál...
Lélegzetem megáll...

Leveszlek a polcról még egyszer,
Utoljára... S leporollak.
Az emlék belém sajdul ismét,
Fölidézem szemed régi színét,
Mély vizű tó tükrét...

Tüzet gyújtok a kandallóba,
Beleolvasok a naplódba,
Majd mosolyogva csöndesen
Az egészet a sötéten
Lobogó tűzbe vetem...
Hiányod elsárgult maradványait
Porrá s hamuvá égetem!

(2011. augusztus 18.)

2011. augusztus 15., hétfő

Szívbéli űr-zavar (regény részlet - 11/1. fejezet)

11.

A hajnal apró kellemetlenségekkel köszöntött a csapatra. Hideg esőszemek törtek be orvul az elővigyázatlanul nyitva felejtett vízhatlan hálózsákokba, mit sem törődve az ellenük irányuló halk szitkozódásokkal. A morózusan ébredő emberek álmos szemüket dörzsölgették.
Ehrwald lenézett a mellette gömbölyödő nőre, akinek ébresztő csók céljából félrehúzta arcába hulló vörös hajtömegét, aztán halkan felsikkantott.
- Szivi, ébredj!
Susan felnyitotta pilláit, s rámeredt a szörnyülködő arcra.
- Úgy nézel, mint aki rémeket lát – közölte egykedvűen.
- Bocs, szivi, de azt látok! Mondd csak, gyakran előfordul ez veled? – fintorgott a férfi. – Remélem, nem ragadós!
Susan érezte, hogy valami nincs rendben. Kapkodva előkotorta holmijai közül kis piperetükrét, és rosszat sejtve belepillantott.
Aztán sikítva felugrott fekhelyéről. Arcán piros kiütések éktelenkedtek.
- Jaj, ne! – sírta kétségbeesve. – A bogarak! Azok a rohadt, átkozott rovarok! Miért kellett nekem idejönnöm!
Erica átkarolta a vállát, és vigasztalni próbálta a vigasztalhatatlan lányt. Aztán a kezébe nyomta az orvosi dobozból származó, külön Susan részére készített kenőcsöt.
- Tessék! Kenegesd! Sajnos, allergia ellen nincs semmi másom. De ez hamar leszedi rólad a pöttyöket – mondta, és egy zsebkendővel felitatta Sue szeme alól a könnyeket.
Mindannyian elgémberedtek az éjszaka folyamán. Volt, aki a hátát, volt, aki a derekát fájlalta. Pete tüsszögött. Erica jótékonyan osztogatta zsebkendőit. Pillantásával végigsimogatta Peterson arcát. Az hozzáhajolt, és szenvedélyesen megcsókolta.
Erre a csapat tagjai nagy jujjgatásba és fütyölésbe kezdtek. Pete erre kitárta karjait, körbefordult, és vigyorogva hajlongani kezdett.
- Köszönöm, köszönöm! – ismételgette, aztán ölbe kapta a piruló Ericát, és őt is megpördítette. Amikor letette, kacsintva a többieknek, a nagy fa irányába bökött ujjaival.
Mike kissé borzosan, átszellemült arccal ült a tövében, hátát a fa törzséhez támasztva. Ilyen nyugalmat még soha nem érzett, mint most, hogy karjában pihen a nő, akit szeret. A férfi békés vonásai elgondolkodásra késztették a társaság tagjait, akik még nem vették észre, hogy a kapitány nincs egyedül. Egyesek fejüket csóválták, mások hümmögtek, csak Pete mosolygott mindentudóan.
Aztán megpillantották Anne-t is.
Időközben kisütött a nap, sugarai átbújtak a levelek között, angyali fénybe burkolva a lány alakját. Időnként megpihentek a hajszálain, vörösesre színezve őket, s elidőztek az alvó nő kisimult, nyugodt arcvonásain.
Ámulva nézték a duót. Ilyen még nem fordult elő.
Erry kezét a szája elé téve kisvártatva megjegyezte:
- A főnök párt talált magának. Talán most már nem minket fog cseszegetni, gyerekek!
Erica megkönnyebbülten felsóhajtott, majd elmosolyodott. Lám, lám! Az ő kérges szívű testvérbátyja végre valahára megtalálta a lelki békéjét! Ideje volt már.
Saloga ezredes észrevette tátott szájú, megrökönyödötten tébláboló beosztottjait.
- Ti meg mi a fenét bámultok? – mordult fel tettetett rosszallással, de lerítt róla fesztelen jókedve. Odahajolt Anne füléhez, félresodort az útból egy vörösbarna tincset, és gyengéd ébresztőbe fogott.
A többiek közelebb léptek. Tekintetük övében a lány kinyitotta szemét. Rámosolygott Mike-ra, majd hökkenten nézett körbe.
- Mi történt? Hol vagyok? És ti mit bámultok rajtam? – érdeklődött.
- Te Mike! Mit csináltál vele az éjjel, hogy még azt sem tudja, hol van? – poénkodott vigyorogva Pete.
Anne-nek eszébe jutottak az éjszaka történtek, és pirulva lesütötte a szemét. Jobban magára húzta a takarót, és szégyenlősen mosolyogva megszólalt.
- Kapitány úr! Utasítaná az embereit, hogy törődjenek a saját dolgukkal, legalább, míg felöltözöm? Köszönöm!
- A hölgy óhaja számomra parancs, fiúk! – dörögte a hangja játékos szigorral. – Ideje tábort bontani. Indulás!
Halk nyafogás és elégedetlenkedő morgás közepette mindenki a dolgára indult, és a tábor kellékei alig több, mint fél óra alatt a hátizsákokban pihentek.

Szívbéli űr-zavar (regény részlet - 10/2. fejezet)

Jyg surrogva repkedett a fák közt, a lány pedig bizakodva követte. Még alig ismerte ezt a kis idegen lényt, mégis úgy érezte, meg kell bíznia benne. Nem tett ellene semmi rosszat, etette, megvédte az erdő vadjaitól.
Hogy hogyan volt képes erre, azt nem tudta pontosan. Mintha ezt a fajt az egész dzsungel szeretettel és tisztelettel venné körbe, mintha ők uralkodnának a vadon élőlényei fölött. Pedig milyen törékeny, finom jelenség! Az embernek olyan érzése van a láttára, mintha összetörne, ha megérintené. Hogyan képes hát egyáltalán magát megvédeni a veszedelmektől?
Úgy tűnt, mintha a lényt egyáltalán nem zavarná semmilyen veszély. Mi lehet a titka?
Ahogy haladtak, a lány folyamatosan ezeken a gondolatokon morfondírozott. Nemsokára azonban az ezüstlény megtorpant. Szimatolni kezdett, és fülét hegyezte. Mintha megérzett volna valamit.
Anne követte példáját, hallgatózni kezdett. Fülelt egy darabig, de csak a vadon sustorgó zaját tudta észlelni. Aztán nemsokára ő is kiszűrt egy tájidegen hangot a sűrűből. Szíve kalimpálni kezdett, amikor ismerős kiáltásokat sodort felé a szél. Az ő nevét ismételgette egy fáradt, elhaló hang. Egyre közelebb hallatszott, már-már a bokrok közül. Jyg óvatos könnyedséggel föllibbent a magasba, és eltűnt a sűrű lombok között, magára hagyva védencét. Anne utána kiáltott, hogy ne menjen el, ne hagyja magára, de a lény nem törődött vele.
A levelek biztonságot adó sötétjéből hamarosan egy férfialak bukkant elő.
Anne felpillantott, ajkát egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Eszeveszett igyekezettel lendült tova, hogy szédületes sebességgel a férfi karjába vesse magát. Mike megremegett a lelkét felszabadító boldogságtól, amint karjaiban érezte a lány odaadó testét, és feltört szíve legmélyéből egy hosszú sóhaj.
Egy percig egyikük sem jutott szóhoz attól a határtalan, mindent elsöprő érzéstől, mely mindkettejüket hatalmába kerítette. Anne úgy szorította magához a férfit, mintha soha többé nem akarná elereszteni, s amitől annak a lélegzete is elakadt.
Mike teste hevesen reagált, szinte maga sem tudta, mit érez, csak azt, hogy lassan kezdi elveszíteni a józan ítélőképességét. Már nem számított semmi, semmi a körülöttük lévő élő dzsungelből, tudatukból teljesen kirekesztették a külvilágot. Mike csukott, összeszorított szemmel, csupán érzékeire hagyatkozva kereste a lány ajkát, közben végigcsókolta arcának minden apró részletét, fölitatva ajkaival a lány örömkönnyeit. Mikor ajkuk találkozott, Anne tiltakozás nélkül adta oda magát, összes érzésével együtt, mely a lelkében tombolt. Nem érezte, hogy tilos, olyan természetes volt számára, mint a levegővétel, csak azt tudta, hogy az a férfi csókolja, akit szeret, aki megmentette, érte jött, és nem hagyta elveszni az ismeretlenben.
Mike-ot meglepte az az odaadás, amellyel a nő megajándékozta, döbbenettel fedezte fel, milyen édesen és hívogatóan tárul ki felé a lány ajka, s akkora vágy tört rá az utóbbi idők önmegtartóztatása és feszültsége után, melyet korábban még sohasem tapasztalt. Tudta, hogy ha nem parancsol azonnal megálljt magának, itt és most a pillanat hevében a magáévá teszi a nőt, és ezt még pillanatnyi zűrzavaros érzelmi állapotában sem engedheti meg magának. Hiszen a lány csak azért engedelmeskedik elemi ösztöneinek, mert a félelem és kimerültség után megmenekülve hálát érez megmentője iránt. Habár nehezére esett elképzelni, hogy egy másik személy esetén is ilyen nyíltsággal mutatná ki féktelen örömét. Nem, az elképzelhetetlen! A gondolat féltékennyé tette. De most muszáj abbahagyniuk, amíg nem késő, amíg az ész még tud uralkodni az ösztönök fölött. Utólag a nő is megbánná hevességében elkövetett meggondolatlanságát.
Kibontakozott Anne szorításából, apró csókot lehellt homlokára, és átkarolta.
- Jól vagy, édes? – hangja őszinte melegséggel csengett, és rekedt volt még a szenvedélytől.
Anne meglepődve riadt fel mámorából. Enyhe ürességet érzett, amiért a férfi eltolta magától, aztán zavarba jött, ahogy belegondolt az előző percekben történt eseménybe. Jó ég! Mit csinált? Ha nincs önuralma Mike-nak, nem lett volna képes megállni, teljesen odaadta volna magát ennek a férfinak. Nem esett volna nehezére, hiszen szerette, de tudta, hogy meggondolatlanság lett volna, hisz a férfi nem szereti viszont. Sosem szerette. Hirtelen keserűséget érzett, de amint a férfi átható szürke szemébe tekintett, olyan szeretet szállta meg, hogy minden kétsége tovaszállt. Csak öröm maradt a szívében, és hála, hogy végre rátalált valaki.
- Köszönöm, most már jól – felelte erőtlenül. – Ne haragudj, kissé elragadtattam magam!
Zavartan elpirult, amitől fájdalmas vágy lett úrrá Mike-on. Elbűvölő ez a nő! Olyan érzéki, mégis annyira ártatlan! Szerette volna ismét átkarolni és elringatni… Vajon megbánta-e az előbbi viselkedését? Olyan könnyű lett volna elcsábítani, annyira könnyű…
És mégsem tette. Nem akarta kihasználni a helyzet szülte lehetőséget, mert fontos volt neki Anne, fontosak voltak az érzései, és tisztelte.
Tudta jól, hogy a lány engedett volna. Szinte eszét vesztette arra a gondolatra, mennyire odaadón simult hozzá, puhán, érzékien, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
- Ó, Mike! Én… - hallotta a nő kétségbeesett hangját, s lenézett rá. Annyi mindent látott azokban a gyönyörű szemekben, hogy összerezzent. Eltolta magától Anne-t, és megkeményített akarattal elindult, hogy utat vágjon visszafelé a sűrűben. Anne még szólni akart, de a férfi pillantása beléfojtotta a szót.
- Menjünk! Nem biztonságos ez a hely – mordult fel Mike. Anne csüggedten bólintott, aztán a férfi felé nyújtotta a kezét. Könnyű érintésére Mike összerezzent, és kérdőn nézett rá.
- Köszönöm – suttogta a lány, mire Mike is megenyhült. Megsimogatta az arcát, és kézen fogta.
- Nincs mit. Bárki megtette volna – mentegetőzött.
- Talán igen – felelte halkan a lány, de szavait túlsusogta a vadon zenéje.
Meg sem kísérelt ezután szóba elegyedni a kapitánnyal, mert látta, hogy az percről percre komorabb, hallgatagabb lett. Nagyon érdekelte, mi játszódik le benne, de nem merte szavakkal megzavarni. Inkább aggódni kezdett, azt hitte, valami veszélyt észlelt a férfi, s ezért vált ilyen zárkózottá.
Egyébként ezt a viselkedést már igazán megszokta tőle. Miért bizonytalanodik el mégis, amikor újra és újra előfordul? Ez lenne az a vonzó, szenvedélyes férfi, aki az imént oly forrón, bensőségesen csókolta? Akinek az ajka úgy égetett, hogy feledni volt képes az előtte történt zűrzavart? Ő lenne, aki úgy felkavarta, hogy ezáltal még nagyobb zűrzavart okozott a lelkében?
Most nem tudta eldönteni. Mike újra álarcot öltött valódi énje fölé. Ez a Mike idegen volt. Újra idegen.
De talán csak az átélt sokk miatt képzelte, hogy több történt közöttük egy egyszerű csóknál, mely leigázta, magával ragadta érzékeit. Mégis érezte, hogy több van ebben a férfiban, mint amit megmutat magából.
Érezte a benne lobogó tüzet, mely időnként átolvasztotta a jéghideg páncélt. Tudta, hogy szüksége van rá, segíteni akart, hogy a kapitány leküzdje a lelkében támadt ellentmondást. De hogyan tegye, amikor saját magával sincs igazán tisztában?
Hiszen Mike még mindig Ericáé.
Ezt egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nem engedheti szabadjára tomboló érzelmeit, ha azzal másokon ejt sebet!
Miközben a kapitány a sűrűn át vezette, Anne gondolatai egy pillanatra sem pihentek. Nem tudta, mióta haladnak, de rövidesen ismerős hangok ütötték meg a fülét.
Te jó ég! A többiek is itt vannak! Még Susan is, pedig ő kikötötte, hogy nem teszi be a lábát a dzsungelbe.
Hát ennyire aggódtak érte? Képesek voltak a veszedelemben éjszakázni csak azért, hogy egy bolond, elkóborolt lányt megtaláljanak?
Anne-t elöntötték az öröm és meghatottság könnyei.
Erica vette észre leghamarabb a bozótból előlépő párt. Hangos kiáltással vetette elveszettnek hitt barátnője nyakába magát, majd miután elengedte, csillogó szemmel ölelte magához a férfit is.
Anne szíve majd megszakadt.
Hát hogy gondolhatja ő azt, hogy egy ilyen tökéletes párt, akik ennyire szeretik egymást, rútul szétválasszon? Mik az ő zavaros érzelmei egy ilyen csodálatos kapcsolathoz képest?
Belül borzasztóan szenvedett, de ezt senki nem vette észre. Melegen fogadta barátságos gratulációjukat szerencsés visszatérése alkalmából. Soha nem érezte még magát ennyire boldognak, s egyben ennyire összetörtnek sem.
De mennyire haragudott Mike-ra! Hiszen nyilvánvaló volt, hogy kívánta őt. Persze a férfiak egy kicsit másképpen működnek. Náluk ez ösztönös reakció egy szép nő láttán. Főleg, ha az a nő nyíltan kimutatja, hogy akar tőle valamit.
Nem gondolkozhatott sokáig, mert a többiek indulni kezdtek. A városban bemutatott kedves japán férfi vezette a csapatot, akit Tukida-ként ismert meg. Mivel már délután volt, amikor útra keltek, néhány órás menetelés után ismét tábort kellett verniük, mivel esteledni kezdett a vadonban.
Amikor elkészültek a sátrak felállításával, Anne elvonult a többiektől, hogy magára maradhasson gondolataival. A tisztás szélén egy vastag törzsű fa állt, mely szinte mágnesként vonzotta a lányt. Megállt mellette, karjával átölelte a törzset, fejét nekitámasztotta a kérges felületnek.
Szemei a sűrűbe révedtek, tekintetével egy ezüstös jelenséget keresett. Hol lehet vajon? Merre járhat?
Hálás volt segítségéért, mellyel megmentette az életét, és visszavezette a hozzátartozóihoz. Kár, hogy nem ismerték egymás nyelvét, és nem tudtak mélyebben beszélgetni. Micsoda különös teremtményei élnek a világnak!
Szemeiben könnyek csillantak meg, távoli otthona felé húzta a szíve. De hol van már az ő szeretett bolygója? Hol vannak már az ő drága családtagjai? A múlt köde sűrű fátyolba borította emlékeit. Ajkát sóhaj hagyta el.
Ekkor lágy érintést érzett a vállán. Könnyűt, akár a pihe, gyengédet, mint a szellő simogatása.
Összerezzent, öklével gyorsan megtörölte szemét, és szipogva megfordult. Lábai elgyengültek a megpillantott kékesszürke tekintet melegségétől.
- Mi a baj? – hangzott fel a lágy, mély orgánumú kérdés. A lányt meghatotta a kicsendülő gondoskodás. Megrázta fejét, és visszafordult a bozót felé.
- Fájnak az emlékeim – suttogta őszintén.
- Sajnálom – sütötte le a szemét Mike. – Nem akartam zavarni.
- Ugyan, kapitány! Egyáltalán nem zavar – mormogta Anne.
- Ennek örülök.
A férfi hangjából érződő megkönnyebbülés arra késztette a lányt, hogy újra a kapitány felé forduljon. Keze beleütközött a szorosan mögötte álló férfi mellkasába, s Mike gyors, erős mozdulattal elkapta csuklóját. Kézfejét ajkához húzta, s belecsókolt a lány tenyerébe. A könnyű csóktól Anne szörnyű zavarba került. Megpróbált kibontakozni a férfi szorításából, és pirulva megszólalt.
- Megköszöntem már…
- Feleslegesen – vágott a szavába rögtön Michael.
- Én ezt nem így gondolom – húzódott el Anne az ezredes érintésétől, de a fatörzs útját állta. Mike a két válla fölött támaszkodott a fának, izmos testével megakadályozva kiszabadulását. Érezte, hogy megremeg a lány teste, érezte a halk sóhajtól felemelkedő mellkas feszítését, a vékony ing alatt kihegyesedő mellbimbók izgalmát, s hirtelen elborította a testén eluralkodó elemi vágy.
- Szeretnélek megcsókolni – suttogta rekedten Mike, leheletétől a lány tarkóján bizsergés futott át. A férfiból áradó vágyakozás átsugárzott a nő testére is, és az az érzelmi hullámtól elerőtlenedve tiltakozni kezdett.
- Az nem lenne helyes, kapitány! – próbálkozott elfulladó hangon, de a férfi csókja beléfojtotta a szót.
Anne ellenállása az állhatatos ostrom nyomán csakhamar megtört, s Mike nyelve diadalmasan hatolt a fogai közé. A lányt elárasztotta a szenvedély az érzéki simogatástól, amit szája minden zugában érzett, és nemsokára viszonozni kezdte a heves csókot. Tudata lelassult, gondolkodása eltompult a viharosan rátörő érzelmektől. Csak érzékei élesedtek ki, mely révén tudatában volt Mike férfias erejének, és saját női gyengeségének.
Hagyta, hogy hatalmába kerítse a furcsa, édes érzés, mely áthullámzott minden porcikáján. Csak a pillanat számított, mely örökkévalóságnak tűnt.
Mégsem tartott örökké.
Amikor a férfi keze kalandozni indult az ingerlő domborulatok felé, Anne fejében vészcsengő kattant, mely visszahozta a valóságba. Kezével taszított egyet a férfin, kinek erre gyengülni kezdett a szorítása.
- Nem! – mondta határozottan a lány, és mélyen belenézett a kapitány szemébe. Láthatta, hogyan kerül le a szenvedély homálya pillantásáról, s váltja fel az értetlenség.
- Ezt nem folytathatjuk tovább! – ismételte meg.
- Igaza van. Nem folytathatjuk a közömbösség tettetését, amikor mindketten érezzük a köztünk lévő izzást – nyögte a férfi, és magához húzta a nőt. Amaz dühösen kibontakozott a karjaiból.
- Én nem erről beszéltem, Saloga ezredes!
- Akkor miről beszéltél? – vigyorodott el a szólított.
- Nem támadhat le az erdő közepén azzal, hogy van köztünk valami, holott pontosan ismeri a helyzetet. Köztünk nem lehet, ismétlem: NEM LEHET semmiféle kapcsolat a szakmain kívül!
- Anne Gorman! Te begyulladtál! Csak nem félsz tőlem? – ugratta még mindig mosolyogva. A lány hátrahőkölt.
- Hogy én? Mégis mit képzel magáról? Pár méterre alszik a barátnője, aki szereti, és ennek ellenére itt fűz engem a szennyes fantáziájával! – emelte fel a hangját dühösen.
- A barátnőm? – lepődött meg Mike, de csakhamar leesett neki, és ismét jókedvre derült. Anne folytatta.
- Meg sem érdemli azt a lányt!
- Igazad van, édes Anne! Nem is érdemlem meg – mulatott magában a férfi, és átkarolta, majd érzékien incselkedve odasúgta a fülébe. – De talán téged csak megérdemellek, nem? Ne harcolj ellenem örökké!
Most Anne Gorman-en volt a megrökönyödés sora. A férfi szavain feldühödött.
- Hogy lehet ilyen szemtelenül érzéketlen? Hiszen Erica szereti magát! – kiáltotta, és mérgében ütni kezdte a férfi mellkasát.
- Sss… Csitt, kicsim! Nyugodj meg! – csillapította Mike, s szorosan lefogta megvadult ökleit.
- Én is szeretem Ericát – kezdett a magyarázatba –, hiszen a szüleink halála óta ő az egyetlen rokonom, ő a családom.
A lány abbahagyta a vergődést, és elkerekedett szemekkel nézett a férfira, aki komolyra fordította a szót.
- Erica Hopkins, alias Erica Stanton a húgom, édes Anne. Mindketten új névvel kerültünk az Alakulathoz, hogy ne derüljön ki az igazság a rokoni kapcsolatról. Persze jelenleg ez már nem számít, mert megszakadt a kapcsolatunk a világgal, az ismerőseink számára nem létezünk már. De így nehezebb rájönni a hollétünkre és a kilétünkre. Az eredeti nevem Michael A. Stanton. A katonai akadémia után rövidesen bekerültem a titkos programba, el kellett tűnnöm a világ szeme elől. Fájdalmas volt elválnom a családomtól, a halálukról is csak később értesültem. A húgom nem adta fel a keresésemet, és állhatatossága – és némi segítség általam – csakhamar a közelembe juttatta. Ő megmaradt nekem, ami nagyon boldoggá tesz, de nem pótolhatja azt, amit irántad érzek, Anne Gorman! Már akkor, amikor először megláttalak, ráébredtem, hogy valami hiányzik az életemből, amiről addig nem is vettem tudomást. Az én életem ez a harc, az örökös küzdelem, amolyan „mentsük meg a világot bármi áron” címmel, de megjelentél te, és összezúztad gondosan felépített elefántcsont-tornyomat, és rájöttem, hogy kellesz nekem! Őrülten akarlak téged, Anne Gorman!
Anne elbódultan hallgatta az őszinte szavakat, értelmük egyelőre nem jutott el a tudatáig. Nehéz volt feldolgozni ezt a vallomást, nem tudta, mit is gondoljon. A férfi kérdőn figyelte arcának rezdüléseit, bátorítást remélve, és rettegve az elutasítástól.
- Akkor te… - nyögte a lány hökkent zavarban – Akkor te nem is jártál Ericával, nem is voltál szerelmes belé…
- Ó, én édes kis bolond szerelmem! Hát nem éppen most meséltem, hogy a húgom? – kacagott Mike, még mindig a tágra nyílt, csillogó szemeket nézve.
- A húgod – dünnyögte Anne. – Milyen kézenfekvő.
Hirtelen borzasztóan butának és naivnak érezte magát, és ezen az sem segített, hogy hatalmas kő esett le a szívéről. Szótlanul elfordult.
Mike csendesen várta, hogy mi jön ezután, gondolatai sután kapkodtak ide-oda, kétségek kezdték gyötörni. „Miért nem szól?” – töprengett.
- Anne – szólította meg halkan.
A lány szembefordult vele, arcán könnycseppek gördültek végig. Mike nem bírta tovább, hozzálépett, s gyengéden felemelte az állát. Mikor látta, hogy amaz nem ellenkezik, óvatosan, nehogy elriassza, hozzáhajolt.
Ajkaik összesimultak.
Anne újra érezte a bizsergést, érezte a férfi sóvárgását, mely beléoltotta az izgatottságot. Lassan, bizonytalanul fonta a férfi nyaka köré karjait, majd mind erősebben szorította magához. Kétségbeesetten kívánta ölelését. Meglepetten vette tudomásul, milyen hevesen reagál teste a férfi közelségére, érintésére. A vágy, amit a kezdetek óta érzett, most csillapíthatatlanul tört felszínre.
Megrettent, amikor a férfi elengedte, habár csak a hálózsákért indult. Szótlanul odabiccentett Pete-nek, aki a csapat fölött őrködött a sötétben. Amaz bólintott, arcán kaján vigyor ömlött szét. Mike megsemmisítő pillantása következtében tüntetően elfordult.
A kapitány távolabb a többiektől, a hatalmas fa tövében terítette le a pokrócot, majd Anne-hez sétált, aki dideregve követte a tekintetével cselekedetét. Szemlesütve szégyenkezett egy pillanatig, de amikor a férfi a karjaiba emelte, megfeledkezett a zavaró érzésről.
Szelíd vadsággal csókolták, fedezték fel egymást. A koronákon átszűrődő holdfény gyengéden simogatta végig egymásba fonódó testüket, az éjszaka csodás, lágyan zenélő hangjai összevegyültek a szerelemével.
A magasban rejtőzködő ifjú jugong áhítattal figyelte gyönyörű egyesülésüket. Szívét melegség járta át. Lám, lám, igaza volt. A buboréklakók is éreznek, nem mind kegyetlen gyilkos, ahogy népének tudatában él. Képesek értékelni a szépet, a jót, magukba tudják fogadni az újat, a rendkívülit is. Határozottan fejlődőképesek.
Jyg vetett még egy búcsúpillantást az ölelkező szerelmesekre, majd tapintatosan elfordult, és a levegőbe libbenve eltűnt szeretett dzsungelének többezer éves fái között. Szívében élt a remény, hogy egyszer még viszontláthatja új ismerőseit.

Szívbéli űr-zavar (regény részlet - 10/1. fejezet)


10.

Marie nyugtalan alvás után ébredt. Ruhája nedvesen tapadt a testére. Különös, vad álmok kerítették hatalmukba az éjjel. Izgató álmok. Az ő csodálatos hercege ölelte, érzékien, erotikus vággyal fűtve. Soha nem tapasztalt még ehhez fogható érzést.
Megdörzsölte halántékán a lüktető eret, és elgondolkozva ült fel fekhelyéről.
Meg kell tudnia, milyen ez igazában!
Éreznie kell, milyen az igazi szerelem valójában, amely elbódítja érzékeit, de a hús-vér valóságot még nem ismeri.
Hamar elkészült reggeli teendőivel, és hozzálátott napi munkájához. Ma nem kellett táncolnia, amiért hálát adott az égnek. Mostanában – Marie nagy örömére – olyan különös események történtek a palotában, ami elvonta az Uralkodó figyelmét a könnyed szórakozástól.
Egész nap monoton végezte a dolgát, szabadidejében pedig merengve, szótlanul üldögélt elhúzódva egy csöndes sarokban.
Azon járt az agya, hogyan kellene tudatnia Lady Tamedyvel, hogy a fia él, és egészséges. Ma még nem volt alkalma beszélni a hercegnővel, hiszen őt elszólították társadalmi teendői.
Minduntalan huaklin hercege járt az eszében, és az izzó csókok, melyek egyfolytában kísértették. Magán érezte a férfi érintését, jóleső melegét, és megborzongott a testét elöntő forróságtól.
Tudnia kell! Tudnia kell, a férfi is úgy érez-e, ahogyan ő. Erős elhatározással a lelkében várta a nap végét.
Amikor mindenki nyugovóra tért, csöndben kilopózott a folyosóra. Senki nem mozgott a közelben, de ha összefutott volna valakivel, az sem lett volna feltűnő. Legfeljebb azt mondja, hogy éjszakára van beosztva. Lady Tamedy úgysem hazudtolná meg.
Igaz, ami igaz, megerősítették az őrséget sok helyen, ám ő feddhetetlen jellemmel és helyzettel rendelkezett ahhoz, hogy senki ne állítsa meg. Habár szokatlan volt éjjeli kiruccanása, feltűnést mégsem keltett. Próbált természetesen viselkedni, pedig szíve úgy dobogott a mellkasában, mint még soha azelőtt. Remegő térdekkel lépett be a lift homályos terébe, bizakodva, hogy útja ezután is zökkenőmentes lesz.
A rabszállásra érve halkan suttogott az őrnek, mire az egy jobbra nyíló fülke felé mutatott. A lány bólintott, az őr kezébe csúsztatott némi fémpénzt, és a megadott irány felé indult.
A rabok elkülönítve, egy-egy apró lyukban töltötték alvásra szánt idejüket. A fülkék mindössze akkorák voltak, hogy egy keskeny, ágyszerű szerkezet kitöltötte a belsejüket. Az ajtó helyén paravánként pokróc függött, mely viszonylag biztosította a rabok személyes nyugalmát.
Marie a megjelölt fülke előtt megállt, majd hatalmas levegővétellel félrehúzta a függönyt, és belépett a helyiségbe.
Odabent sötét volt, csak az elhúzott függöny helyéről tört be némi világosság, melynek fényében a lány megpillantotta az alvó alakot. A kék bőrű huaklin férfi hatalmas teste alig fért el a kicsiny matracon, kényelmetlen testtartásban, térdét fölhúzva feküdt ott, mindössze egyenletes lélegzete hallatszott.
Marie fölismerte benne Huakent egykori uralkodóját, Gogard Tamedy-t. Közelebb lépett, miután megbizonyosodott, hogy jó helyen jár. Szíve szaporábban kalapált, ahogy kezét kinyújtotta, hogy megérintse a férfi markáns arcát.
De ahogy közelebb hajolt, apró kezeit erős marok fogta bilincsbe, és a felhangzó mély mordulásra ijedten hőkölt hátra. Még fel sem ocsúdhatott, amikor már a heverőn feküdt, testét egy acélos test szorította le a fekhelyre.
A férfi olyan gyorsan mozdult, hogy az a lány számára hihetetlen volt, és rémületét csak halk sikolya tudta kifejezni.
A nyugalmában megzavart férfi döbbenten meredt az alatta fekvő apró, remegő lány tágra nyílt szemébe. Rövid ideig szólni sem tudott a meglepetéstől. Amikor magához tért, zavartan engedett szorításán.
- Marie, maga mi az ördögöt keres itt? – szögezte neki a kérdést, miközben lelke mélyén háborogni kezdett egy elfojtott érzés. – Tudja, hogy meg is ölhettem volna? – szólt haragosan, szeme szikrázott a dühtől.
- Én… - lehelte a lány még mindig remegve az átélt ijedtségtől.
A férfi azonban nem várta meg a magyarázatát, felsegítette a heverőről.
- Jól van, na, nem kell ennyire félnie! Matt két fülkével arrébb alszik, a szemközti oldalon – közölte rekedten, gyémánt szemeiben értetlenség tükröződött. A lány a fejét rázta.
- Én nem… - nyögte – nem a bátyámat kerestem.
Gogard arcára továbbra is ráfagyott az értetlenkedő kifejezés.
- Ha nem a bátyjához jött, akkor ugyan mi a csudának mászkál a rabszálláson idegen férfiak ágyánál?
Gogardba belehasított a felismerés.
- Az anyám küldte ide magát?
A lány megrázta a fejét, és zavartan elpirult.
- Az édesanyja jól van, de nem erről van szó.
Gogard láthatóan megkönnyebbült a hallottaktól, de csodálkozva felvonta a szemöldökét.
- Akkor minek köszönhetem a látogatását ilyen késői órán?
Mély hangja hallatán a lány megborzongott, és nagyot nyelt. Arcának rózsás árnyalata láttán Gogard elmosolyodott. Mosolya kedves volt és megnyugtató. Keze ösztönösen félrehajtott egy elkószált hajtincset a lány homlokáról. De ezután sem nyugodott. Végigsimított az üde arcon, ujjai a lány bimbózó ajkain állapodtak meg. Érintésére Marie felnyögött a mellkasába tóduló szenvedélytől, szemét lehunyta. Elhaló hangon válaszolt.
- Nem tudom, miért.
De Gogard már tudta.
Akkor már tisztában volt vele, mi hajtotta ide a lányt. Az érzéstől, ami elöntötte, teljesen összezavarodott. Akarta a lányt. Tudta ezt, amióta karcsú teste hozzásimult, telt keble a mellkasához préselődött. De azt is tudta, hogy ez nem a helyes megoldás. Ennek így nincs jövője, és ez az egész tönkreteheti a lányt. Hiszen Marie maga sem tudja, mit cselekszik. Nem lehet az övé. Mégis, ahogy nézte a vibráló szempillákat, a vágytól kipirult arcot, nem volt képes uralkodni magán. Szája éhesen lecsapott a duzzadó ajkakra.
A csók fájdalmasan édes érzéseket csalt Marie lelkébe. Úgy érezte, beleszédül, felolvad ebbe a csodálatos varázslatba. Igen. Ezt akarta. Erre vágyott álmaiban, a valóság azonban felülmúlta legmerészebb elképzeléseit is. Soha nem gondolta, hogy ilyen bódító lesz.
Megrészegülve a kábulattól ösztönösen beletúrt a férfi sötét fürtjeibe, és közelebb húzta magához. Gogardot teljesen magával ragadta a lány odaadása, képtelen volt tiszta fejjel gondolkodni. Egyre inkább elmélyült az élvezetben. Ajkai a lányéra tapadtak, mintha soha nem akarná elvonni onnan, a keze pedig új felfedezésekre szánta magát. Gyengéden barangolt a nő testén, érintései nyomán apró lángnyelvek csapdostak fel a lányban, s futótűzként terjedtek tova egyetlen pontban összpontosulva.
Édes gyötrelem volt, a férfi simogatásai mindenhová eljutottak, s Marie teste vonaglott a kínzó gyönyörtől. Gogard nem hagyta abba a tortúrát, ujjainak útját csakhamar ajkával is bejárta. Keze végigsimított a nő selymes combjain, ahogy feljebb hajtogatta könnyű selyemruháját. Nem tudott megálljt parancsolni magának, még ha akart volna sem, testét egyre inkább nekifeszítette a puha női testnek, bőrük izzott, ahogy egymáshoz ért.
Marie érezte, ahogy a férfi megérinti azon a helyen, ahol még soha senki azelőtt, és az édes érzéstől kéjes nyögés tört fel torkán. Epekedő sóhaja csak olaj volt Gogard vágyának tüzére, mégis visszafogta az elszabadulni készülő lángolást, mert nem akart fájdalmat okozni a lánynak. Szenvedélye égette, feszítette, tudta, nem sokáig képes kordában tartani. Nem volt visszaút. Érezte a lány szenvedélyének mézét, tudta, nem kell tovább várnia, hogy a nő teste befogadja.
Elengedte a nőt egy pillanatra, amíg kibújt nadrágjából, s a lány elkerekedő szeme láttán elmosolyodott.
- Ne félj, kicsim! Vigyázok rád!
Újra hozzáhajolt, és csókja nyomán eltűnt a félelem a lány szívéből. Combjai közé helyezkedett testével, és egy erőteljes mozdulattal testük összeolvadt. Rövid ideig mozdulatlanul élvezte a nő belső melegét és puhaságát, ahogy testével körülölelte, aztán lassan mozogni kezdett. Marie a kezdeti fájdalomtól meglepődött, ám hamarosan ismét a gyönyörteli izgalom lett úrrá érzékein. Csakhamar átvette a férfitest ütemes ritmusát, és a kábulat eltompította a külvilág ingereit. Halk nyögései felajzották Gogard vágyát, és egymást gerjesztve szárnyaltak a végső megsemmisülés felé.
Szerelmük beteljesedésének csöndes kikötőjében pihentek meg, bőrük verejtéktől fénylett. A lányt valamiféle belső béke szállta meg, hirtelen tökéletessé és teljessé vált a világ. Gogard mellére hajtotta a fejét, s szemét lehunyva azon tűnődött, hogy bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Érezte, hogy a férfi ajkával megérinti a feje tetejét, leheletének jóleső melege bizsergette fejbőrét. Ösztönösen közelebb fészkelte magát a másik testéhez, miközben érzékelte, amint Gogard vágya ismét feléledt.
Marie elmosolyodott. Kezével cirógatni kezdte a férfit, ujjhegyei ajzószerként hatottak, bebarangolva az egész mellkasát, le egészen a köldökén túli területig. Élvezte hatalmát a férfitest fölött, teljesen új megvilágításba helyezve a dolog lényegét. Puha ajkaival apró csókokat lehelt rá, s érezte, ahogy a férfi szívdobbanásai szaporábbá válnak. Fogai közé csípte a férfi mellbimbóját, mire az borsónyivá zsugorodott, s amitől Gogard mackósan fölmordult. A lány incselkedve ránevetett, és folytatta műveletét. Minden egyes alkalommal, amikor szája a kékes árnyalatú bőrhöz ért, a férfi testén remegés futott át. Férfias testrésze árbocként ágaskodott a vágytól, és látványára a lány elbűvölten sóhajtott. Valami belső késztetés hatására óvatosan megérintette ujjaival, ettől az lüktetni kezdett, mintha saját életet élne. A lány csodálattal simított végig teljes hosszán, s elképzelni sem tudta, hogyan volt képes befogadni azt a teste. A gondolatra intim testtáján bizsergő forróság öntötte el, s ez még merészebbé tette. Szeretni akarta a férfit, s a vágy, hogy örömet okozzon, őrült cselekvésre késztette. Hozzáhajolt, és megcsókolta a finom bőrrel borított testrészt. Akciója nyomán Gogard rekedt nyögést hallatott, fokozva ezzel a lány elszántságát. Szájába vette, s nyelvével pajkos játékba kezdett, amivel rendesen próbára tette a férfi önuralmát.
Gogard bírta egy darabig, egy idő után azonban úgy érezte, megőrül a kéjtől, mintha minden idegszála szétpattanni készülne. Izmai megfeszültek, remegés futott át a testén. Karjába kapta a nőt, és a heverőre szorította. Marie megadóan fogadta ismét magába, s vágytól izzó teste forrón vette körül, enyhítve olthatatlan szomját. Egyszerre érték el a kielégülés pillanatát, s Marie örömsikolya összeolvadt a férfi visszafojtott diadalüvöltésének hangfoszlányaival.

Szívbéli űr-zavar (regény részlet - 9/2. fejezet)

A csapat utat tört a vadon szíve felé. Hosszú, bozótvágó eszközök csapkodtak rendíthetetlenül körülöttük, hogy valamelyest járhatóvá varázsolják a nehéz útszakaszt, melyen át kell haladniuk. Pillanatnyi pihenőt sem engedélyeztek maguknak.
Nem tehették. Társuk minden bizonnyal bajban van, és kimondatlanul is ott lebegett felettük a gondolat, hogy talán máris késő. Ezt nem hagyhatták figyelmen kívül.
Tukida valóban jó vezetőnek bizonyult. Mindig jó előre informálta őket, melyik növényhez ne érjenek hozzá, ha elmennek mellette, mert láthatatlan apró tüskéi kellemetlen mérgezést eredményezhetnek. Vagy észrevett olyan élőlényeket, pókokat, kígyókat, melyet az avatatlan szemek csak hosszas figyelem után észlelnek, amikor talán már késő. Hasznos tanácsokat adott, amikor rovarcsípés miatt Pete-nek feldagadt az egyik ujja.
Susan nagyon nyafogós kedvében volt, folyamatosan Ehrwald agyára ment, és folyton-folyvást sérelmezte, amiért kikényszerítették a civilizáció biztonságos öléből. Időnként, ha azt hitte, veszély fenyegeti bármilyen formában – akár állat, akár növény, de akár valamiféle fiktív susogás, beképzelt árnyék részéről –, föl-fölsikoltott, állandó bosszúságot okozva ezzel társainak. Azok pedig egy idő után ráfogták, hogy csak rémeket lát, és nem törődtek figyelem-felkeltési kísérleteivel. Persze ezzel nem lohasztották le benne az ellenérzést aziránt, hogy nyugton maradjon, egy idő után azonban a többiek immunissá váltak hisztériájára. Mike szitkozódva megfogadta, hogy többé soha nem viszik magukkal ilyen helyre, az egész nem ér meg ennyit. Sue erre a kijelentésre heves bólogatásba kezdett. És tovább motyogott, csak hogy elmélyítse kapitányában a számára nagyon is megfelelő elhatározást.
A fák koronáján aranyló fénnyel csillogott át a nap sugara. Mike kedélyére mégis árnyékot vetett a gond. Folyton Anne járt az eszében, az, hogy nehogy későn érkezzen. Még mérföldekre voltak attól a helytől, ahol az orvvadászok rég elfelejtett csapásai kivezettek a kupolavárosból. A bürokrácia útvesztői nem engedték, hogy ott kövessék az elveszett lány nyomát, kénytelenek voltak a hivatalos szabályokat betartva egy kerülőt tenni, hogy oda jussanak. Lehet, hogy ez lesz a lány veszte?
Mike dühös volt. Bozótvágó eszközével erőteljesen csapkodta az előtte levő akadályokat. Emitt faág reccsent, amott lágy páfrány surrogott suhintásai nyomán, súlyos lépteitől pedig zörgött, zizegett a korhadt avar és aljnövényzet.
Tukida néhányszor megálljt intett a csapatnak, kezével a szájához mutatott, hogy csendet teremtsen, mialatt körbehallgatózott, a vadon zajának szelektálásához. Miután meggyőződött róla, hogy nincs veszély, továbbindultak. Közben magában dudorászott, néha pedig eldörmögött az orra alatt, miszerint egyetlen vadállat sem lenne olyan hülye, hogy egy ilyen zajos brigádot megtámadjon.
Azért akadtak húzós helyzetek is. Nemegyszer észrevette, hogy alattomos árnyék oson el mellettük, megfelelő pillanatra várva, hogy lecsaphasson áldozatára, mégsem volt elég bátorsága, vagy nem volt eléggé éhes ahhoz, hogy valóban megtegye. Egy ideig a biztonság kedvéért követte őket, aztán könnyebb zsákmány után nézett. Persze nappal nem volt nagyon vészes, a legtöbb vad ilyenkor megbújt valami csöndes zugban.
Tukida egy pillanatra megtorpant. Szemének sarkából furcsa villanást látott elsuhanni fölöttük a magasban. Hiába fordította azonban teljes figyelmét a célpontra, nem fedezte fel ismét. Mégis, úgy érezte, mintha valaki, vagy valami folyton követné őket. A japán férfi nem tudta, mivel áll szemben, még nem látott ilyesmit addigi erdei tapasztalatai alapján.
Igaz ugyan, hogy öregebb erdészektől hallott már homályos utalásokat a dzsungel őrzőinek létéről, de számára ez csupán tündérmese volt. Az igazságot nem is gyanította, nem volt tudomása arról, hogy élnének ilyen lények a vadon szívében.
Ez az eset most meghökkentette. Tudta, hogy van valaki a közelükben, aki őket kíséri. Érzi a furcsa delejt a tagjaiban. Valami kísérteties bűbájt, ami arra készteti, hogy legszívesebben visszafordulna, elmenekülne innen.
Hogyan lehetséges ez? Hiszen ő soha nem ijedt meg! Főleg egy röpke jelenéstől, ami nem is biztos, hogy igazi. Lehetséges, hogy a képzelet játszik vele. Miért nő, hatalmasodik benne mégis ez a különös érzés?
Lehet, hogy az öregeknek igazuk van? Lehet, hogy ezért nem találkoztak más vadállattal útjuk során? Mi a célja annak az izének, akármi légyen is? Csapdába csalja őket? Netán vigyáz rájuk? Vagy esetleg arra ügyel, hogy ők ne okozzanak kárt az erdő értékeiben?
De hiszen a vadászatot már rég betiltották, az orvvadászatot pedig olyan szigorúan büntetik, hogy egy lélek sem vetemedne ma már erre.
Már órák óta vándoroltak, és mégsem esett semmi bajuk. Az útjukról sem kényszerültek letérni. Viszont Tukida egyre többször vélte felismerni a jelenséget a fák között, csak soha nem tudta jobban szemügyre venni, mert amint ezüstösen megvillant, egy szempillantással később már áttetszővé vált, és eltűnt a levegőben.
A térképről megállapította, hogy már nincsenek messze attól a ponttól, ahonnan vélhetőleg a csempészek és orvvadászok útja kivezet a városból.
És valóban. Fél óra sem kellett hozzá, hogy egy tisztásra érjenek, ahol a továbbvezető utat egy sziklafal állta el. A szikla bozóttal volt benőve, de nem kellett hozzá komoly fejtörés, hogy egy nyílást fedezzenek föl rajta. A nyílás minden bizonnyal nemrég keletkezhetett, a növényzeten friss törésnyomok, tépett levélzet és ágak jelezték, hogy valaki erőszakos módon küzdötte át magát a barlang száját lezáró élő falon.
Tukida éles szemei a tüskéken és élesre pattogzott gallyvégeken vérnyomokat is fölfedeztek, egy intéssel ezt az észrevételét a kapitánnyal is megosztotta.
- Akkor hát mégiscsak kint van a dzsungelben – állapította meg elgondolkodva Mike. Tukida együttérzően bólogatott.
- Attól tartok, igen.
- Kapitány, ide nézzen! – hangzott fel egy izgatott kiáltás.
Michael felkapta a fejét, és a hang irányába tekintett. A tisztás szélén, néhány méterre attól a ponttól, ahonnan ők érkeztek, Ehrwald állt föl éppen guggoló helyzetéből, kezében egy miniatűr zseblámpát tartva.
Közelebb lépve a kapitány fölismerte a bázis jelzésével ellátott tárgyat, mely az Alakulat minden tagjának alapfelszereléséhez tartozott.
- A nyomok itt vezetnek be az erdőbe, uram! – közölte Ehrwald. – Elég feltűnőek a jelek, szerencsére. Biztosan tudjuk követni, hogy merre tartott Anne.
Erica eközben a tér közepén lévő letaposott területet vette szemügyre. Letépdesett fűcsomók ragadták meg figyelmét. Tukida megállt mellette, majd leguggolt hozzá, ujjaival a talajon lévő nyomokat tapintotta. Észrevette, ahol körömnyomok szántottak bele az avarba.
- Fáradt volt és elkeseredett – vonta le a következtetést a látottak alapján, és vékonyra szabott barna szemeit Ericára emelte. – Ezek a nyomok úgy tizenhat órája keletkezhettek. Ha visszaszámolunk, azidőtájt már esteledett. Az éjszakát a közelben tölthette. Persze, ha nem jött közbe valami…
Utolsó szavait már csak motyogva, mintegy magának suttogta, de Erica meghallotta, és riadtan kapta szája elé a kezét.
- Folytatnunk kell az utat – ugrott talpra a japán, s az irányt Ehrwaldék felé vette.
Ott még nyugtázta a helyes következtetést, miszerint az elveszett lány azon a helyen hagyta el a helyszínt, és elindult a dzsungelben a nyomokat követve.
A többiek nem sokkal lemaradva mögötte haladtak.
Szerencséjük volt, hogy a sűrű bozótosban világosan felismerhetőek voltak az Anne által letört gallyak, a fáradt lábak vonszolásától származó föltúrt avar. Vadak sohasem hagynak ilyen nyomokat. Csak elcsigázott, fáradt emberek.
Hamarosan elértek ahhoz a fához, amelynek üregében Anne az éjszakát töltötte. A szemlélődés során Tukida egyre meghökkentebbé vált, nem tudott hinni a szemének. Zavartan nézett körbe az odúban, és sokáig töprengő hallgatásba burkolózott.
Hosszas némasága és homlokráncolása a csapat figyelmét is fölkeltette, és a társaság köré gyűlve várta magyarázatát. Összeszedte gondolatait, és a csodálkozó emberek gyűrűjében lassan letelepedett egy fekvő fatörzsre, majd szólásra nyitotta ajkait.
- Hölgyeim és uraim, fölöttébb érdekes dologra bukkantam.
Mindenki izgatottá vált, Susan közbe is kotyogott.
- Mi történt vele? Ugye nem…
- Azt nem tudom, de itt töltötte az éjszakát, ráadásul sértetlenül. Különös módon valaki segítette.
A kapitány fölindultan a szavába vágott.
- Itt a dzsungelben élnek emberek?
Tukida leintette.
- Tudomásom szerint sem ember, sem más jó szándékú, civilizált lény nem él a vadonban. Viszont ezen a helyen Miss. Gormant annak rendje és módja szerint vendégül látta egy számomra ismeretlen valaki. Az odú olyan gyümölcsök maradványaival van tele, amit a hölgy nem szedhetett a közelben, illetve egyáltalán nem gyűjthetett saját maga. Az éjjelt egész biztosan itt töltötte, másnap megreggelizett, és elhagyta ezt a helyet. A nyomokból ítélve körülbelül két-három órája van ennek. Tehát ha azóta nem került veszélybe, vagy ha ismeretlen segítője még mindig vele tartózkodik, akkor nagy az esély rá, hogy életben van. Bevallom, ez számomra a csodával határosnak tűnik.
Szavait megkönnyebbült, és egyben csodálkozó sóhajok kísérték. Erica azonban hangot adott aggodalmának.
- De mi van akkor, ha az odúban már eleve összegyűjtött valaki némi élelmet, és Anne véletlenül felfedezte? – kérdezte. – Akkor az illető nem örülhetett Anne felbukkanásának. Mi történik, ha Anne birtokháborítást követett el, és ezért megtámadták és elhurcolták?
- Semmilyen erőszakra utaló nyom nincs a környéken – nyugtatta meg Tukida. – Azonkívül friss vizet találtam egy edényben, aminek a jelenléte nem utal rá, hogy itt egy előre felhalmozott éléskamra lenne. A gyümölcsök sem a tartósabb fajtából valóak, a lédús gyümölcsöket nem lehet hosszú ideig tárolni.
- Ebben igaza van – szólt Pete.
- Bárcsak a többiben is igaza lenne! – sóhajtotta Michael. – Javaslom, induljunk tovább! Később talán többet is megtudunk.
- Rendben – bólintott Tukida, és még egyszer körülnézett.
Agyában kérdések fogalmazódtak meg válaszok után kutatva. Talán mégiscsak léteznek azok az Őrzők? Hogyan titkolhatják létezésüket évszázadokon keresztül az emberi civilizáció előtt?
A Tybold dzsungelbolygónak is léteznek mitologikus történetei és hiedelmei, és köztudott, hogy bár az emberi elme titokzatos és fantáziadús, az ilyen történetek a valóságban gyökereznek. A tény az, hogy Tukida lassan barátkozni kezdett a gondolattal, hogy az öregek meséi mégsem csupán kitalációk.
Figyelmesen megkereste ismét a lány nyomait. Nem volt igazán nehéz dolga, csakúgy, mint eddig. De a legfurcsábbnak azt tartotta, hogy semmi nem utalt arra, hogy bárki is lett volna a lány társaságában. Egyetlen jel sem utalt erre. Nem értette a dolgot.
Aztán visszagondolt eddigi útjukra, és hirtelen világosság gyúlt benne. A csillogó valamit a fák koronaszintjében vette észre. Hiszen az a lény vagy repült, vagy a fák ágain közlekedett. Akkor hogyan is lennének nyomai az avarban? Most már kétsége sem volt felőle. De vajon hová csalta el a lányt, és mi célja van vele? Csak remélni tudta, hogy helyes volt a feltevése, miszerint segíteni akart neki.
- Indulás! – intett a kapitány, és a csapat újra menetelni kezdett, habár már meglehetősen nyúzottak voltak.

* * *

Tukida is tudta, hogy nemsokára pihenőt kell tartaniuk, de a feltámadt kíváncsisága nem hagyta nyugton. Eljött az idő, amikor az emberek egyre többször akadékoskodtak az erőltetett menet miatt. A kapitány tisztában volt azzal, hogy meg kell állniuk. Egy ritkább helyre érve megálljt parancsolt, és táborverésre szólította fel a csapatot. Tukida nem értett egyet a döntésével.
- Mr. Tukida! – szólította meg Michael. – Arra kérem, ügyeljen a csapatra, amíg én körülnézek a környéken.
- Ezt nem tartom jó ötletnek, uram! – ellenkezett az erdei vezető. – Hiszen nem ismeri eléggé ezt a dzsungelt, és egyedül felesleges veszélyeknek teszi ki magát! – próbálta meggyőzni. A többiek is csóválták a fejüket az ötlet hallatán.
- Mike! Ne indulj el egyedül! – kérte Erica. De a kapitány hajthatatlan volt.
- Nyugodj meg! – csitította a húgát. – Érzem, hogy Anne itt van valahol a közelben. Nem kóborlok el messzire, és tudok tájékozódni, ne aggódj! És ha veszély van, fellövök egy jelzőrakétát.
- Lehet, hogy akkor már késő – győzködte még a japán, de meghajlott az ezredes akarata előtt.
A kapitány útnak indult.
Őszintén szólva nem minden fenntartás nélkül vágott neki egyedül a vadonnak. Ha nem is ostobaságnak, de mindenképpen meggondolatlanságnak tűnt. De úgy gondolta, nem vesztegetheti az időt, amikor már csak egy karnyújtásnyira lehet a céltól.
Fegyverét mindig a keze ügyében tartotta, számítva az esetleges támadásra. Csodának tartotta, hogy a nő eddig túlélte ebben a veszedelmes közegben, de hálás volt annak a valakinek, aki segítséget nyújtott a lánynak, bármilyen célja volt is vele.
Igen, nem számított, nem érdekelte, csak az, hogy Anne él, és így vagy úgy, de vissza fogja kapni. Bármi is történt vele, majd kiheveri. Majd megpróbálja elfeledtetni vele.
Tudta, miért akarja egyedül megtalálni.
Félt a saját reakciójától, a saját érzelemkitörésétől, ami várható volt, ha rátalál a nőre. És nem akarta, hogy szemtanúi legyenek az esetnek.
Ám ha bármi bántódás érte Anne-t, az okozója keservesen meg fog fizetni érte. Indulat ébredt benne, gyötrődés, és kínzó vágy, hogy élve viszontláthassa a szeretett nőt.
Lehajolt időnként, hogy megnézze a nyomokat, közben fülelt, hogy minden gyanús neszt észrevegyen időben.
Nagyon közel járhat.
Olyan érzése volt, mintha valami csalná előre. Az ösztönei ettől még éberebbé tették.
Hamarosan mozgást vett észre, nem messze maga előtt. A szíve a torkában dobogott. Mintha valami ezüstösen megcsillant volna a fák között, aztán eltűnt a magasban. „Valami madár lehet” – gondolta.
Anne nevét kiáltotta, és gyorsabbra fogta lépteit. Egy pillanatra mintha a lány hangját is hallotta volna éppen abból az irányból, ahol a tüneményt észrevette.
A pulzusa felgyorsult, és most már folyamatosan a lányt szólította. Sietve vágott át a bozóton, nem törődött az arcának csapódó gallyakkal, míg végül egy sűrű bokor mögül meglátta a szívének oly kedves személy körvonalait.
Abban a pillanatban a lányon kívül nem létezett számára semmi más, és a valóság elmosódott az érzékszervei előtt.

Szívbéli űr-zavar (regény részlet - 9/1. fejezet)

9.

Anne Gorman lassan ébredezett. Felült fűágyán, megdörzsölte szemeit, majd maga elé meredt. Aztán még egyszer szemet dörzsölt, mert azt hitte, káprázik.
Pedig ilyesmiről nem volt szó. Előtte különféle finomságok, gyümölcsök pompáztak, kellették magukat az éhes tekintetek előtt. Rácsodálkozott az élelemre. Ki tehette oda? És hogy nem vette észre?
Mélyen aludhatott, pedig úgy vigyázott, hogy éber maradjon!
Megrettent egy pillanatra, hiszen a lakoma bizonyította, hogy valaki járt erre, még ha jó szándékkal is, de ez lehetett volna az ellenkezője is.
Hogyan képes valaki itt élni a vadon közepén, ezernyi veszedelemben? Ki lehetett az idegen?
Anne lassan rájött, hogy valószínűleg elfoglalhatta az illető búvóhelyét. Még szerencse, hogy nem vette nagyon a szívére a birtokháborítást.
A lány rávetette magát a gyümölcsökre, korgó gyomra már nagyon követelte a belevalót. Fenséges eledel volt. Olyan gyümölcsök is voltak előtte, amilyeneket még sohasem látott. Mégis, valahogy megbízott vendéglátója ízlésében.
Nem bánta meg. Amikor jóllakott, szedelőzködni kezdett.
Halk suhogás zavarta meg.
Ijedten hőkölt hátra, amikor megpillantotta a jövevényt.
Jyg leereszkedett a vastag fatörzsre. Véget ért élelembegyűjtő körútja. Az apró kezeiben lévő különös termés héja – mely hasonlított a kókuszdióéra – friss forrásvízzel volt tele. Bekukkantott az üregbe, s egyenesen a buboréklakó kerekre tágult szemei meredtek vissza rá.
Jyg félelmet érzett, és bizsergő izgatottságot. Megtorpant.
Sohasem állt még szemtől szemben egyetlen buboréklakóval sem. Mi van, ha rosszul ítélte meg ezt a sötét loboncú nőstény példányt? Mi van, ha meg akarja majd támadni, miután rájön, mennyire védtelen egy jugong az ő fajtájához képest?
De az nem lehet. Hiszen érzi a lényből felé áramló félelem és csodálkozás keverékét. Mindketten egyformán tartanak a másiktól, de lassan kialakul egy kapocs, mely megnyugtatja a kedélyeket. Jyg ebben határozottan biztos volt.
Anne bizalmatlanul méregette a kicsi, ezüstpikkelyes, szárnyas lényt, hasonlót sem látott soha. Nem tűnt veszélyesnek, inkább érdeklődést olvasott ki különös fényű tekintetéből. Aprócska ujjaiban tálfélét fogott, s ebben megcsillant a víztükör.
A jövevény óvatos mozdulattal letette az edényt, majd egyik ezüstös pálcikaujjával a lány felé tolta. Közben apró, kerek orrlyukai kitágulva szimatoltak a levegőbe, s hallatszott finom szuszogása. Halk, madárfüttyre emlékeztető hangokat adott ki, mintha megnyugtatni akarná a lányt.
Anne szintén vigyázva nyúlt a vízért, s lassan emelte ajkaihoz. Nagyon üdítő, friss volt, tökéletesen oltotta szomját. Visszatette a csöbört a padozatra, és köszönömöt rebegett. Hangjára a lény halk trillázásba fogott, mintha boldogságát és örömét adta volna tudtára.
- Ki vagy te? – suttogta Anne a jelenség felé nyújtva kezét, attól félve, hogy talán meg sem érintheti, szétfoszlik a levegőben.
A válasz újabb csilingelő hangsor formájában érkezett.
- Sajnos, nem értelek – rázta meg a fejét a lány. Hirtelen mozdulatától a kis jövevény hátrébb rebbent, és ijedt sikkantást hallatott. Anne erre visszahúzódott, és mentegetőzve megszólalt.
- Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj! Kérlek, ne félj tőlem!
Megnyugtató hangjára, és tágra nyílt szemének látványára a lény elcsendesedett, és érdeklődve követte tekintetével mozdulatait. Anne lassan pakolgatni kezdte az élelem maradékait, s mintegy mellékesen, beszélni kezdett.
- Sosem láttam még hozzád hasonló élőlényt. Nagyon szép vagy. Biztosan te hoztad ide ezt a sok finomságot is, mint a vizet. Köszönöm neked. Tudod – pillantott fel közben –, nagyon jó, hogy itt a rengetegben van kihez szólni, elég rossz érzés volt egyedül. Ne haragudj, hogy elfoglaltam a búvóhelyedet. Nagyon kényelmes volt. Kár, hogy nem érted a szavaimat, igazán segíthetnél megtalálni a bejáratot az emberek városába.
Halkan felsóhajtott. Szomorúan figyelte a lény érdeklődően csillogó szemeit. Tudta, ha megértetné vele, hogy mit is akar, ez a teremtmény biztosan tudná az utat kifelé az őserdőből.
Jyg figyelmesen hallgatta, ahogy a buboréklakó beszélt. Kíváncsi volt, vajon mit mondhat. Időnként ide-oda mozgott, nem tudta, mitévő legyen. Látta, amint az ember vágyakozva a sűrűbe réved beszéd közben, s gyanította, hogy hazahúzza a szíve. Érezte a belőle áradó magányt és elhagyatottságot, és tudta azt is, hogy a buboréklakó nem jószántából keveredett a dzsungelbe. Tudta ezt, már csak azért is, mert reggeli élelemgyűjtő körútján fölfedezett egy csapat embert, akik hatalmas csomagokkal megrakottan éppen ebbe az irányba tartottak, átvágva a bozótoson. Követte őket egy darabig, de attól félve, hogy felfedezik, hamar megvált tőlük. Igaz, hogy egy alkalommal tudtukon kívül segített rajtuk, amikor egy nardergon fente rájuk éles fogait. Elcsalta a fenevadat a figyelmetlen buboréklakók közeléből, különben nagyon pórul jártak volna.
Azon morfondírozott, vajon a törzs mit szólna ezekhez a buboréklakó-mentő akciókhoz, ha megtudnák. Biztosan tökkelütöttnek tartanák, és alapos dorgálásban lenne része. A jugong törzsfők mindig azt tanítják, hogy nem szabad beavatkozni a természet rendjébe. Az életképtelenek pusztuljanak, az erősek pedig maradjanak fenn. A természetes szelekció mindig a helyes úton halad. De Jyg képtelen lett volna tétlenül nézni, ahogy a nardergon elintézi a csapat embert.
Különben pedig mindjárt sejtette, mi céljuk van a buboréklakóknak a dzsungelben. Az elveszett nőstényt keresték. Vissza kell vezetnie őt az övéihez.
Ahogy egymást bámulták csendben az ember és a jugong, elméjükben ugyanaz a dolog fogalmazódott meg. Segítséget kérni és segítséget nyújtani. Habár Jyg szívesen maradt volna még egy ideig a buboréklakó társaságában, hogy alaposabban megismerje természetét, jól tudta, hogy ez a környezet nem megfelelő a másik számára. Felügyelet és istápolás hiányában hamar áldozatául esne a vadon kegyetlen és emberpróbáló körülményeinek, és Jyg nem őrizhetné örökké, hiszen más kötelezettségei is akadnak. Itt a rengetegben pedig bármely pillanatban utolérheti a vég.
Határozott.
Visszajuttatja őt az emberekhez.
Csivitelésbe kezdett, amivel meglepte a lányt. Ezüstös ujjaival először magára, majd a fák felé mutatott. Anne értetlenkedő arckifejezését látva közelebb ugrott a lányhoz, és füttyök sorozatát zúdítva rá, megragadta ruhája ujját. Húzni kezdte az odúban a kijárat felé, amíg Anne agyában megvilágosodott a szándéka.
Először nem értette, mitől lett olyan heves vendéglátója. Egy pillanatig az volt a benyomása, hogy el akarja zavarni a búvóhelyéről, de ez a feltevés ingatag lábakon állt, mivel akkor nem etette és itatta volna. Végül rájött, hogy a lény megértette vágyakozását, és a maga módján akarta tudtára adni segítő szándékát. Abból, hogy folyamatosan a fák közé mutat, jelzi, merre kell elindulnia, ha vissza akar térni a civilizációba.
- Köszönöm neked – fogta meg hálásan a vékony kézfejet, megtorpanásra késztetve a gazdáját, aki egy pillanatra megrettent az érintéstől. De kezük hosszan egymásba simult, s ezt mindketten a bizalom jeleként értékelték. Az ifjú jugong bólintott, s indulás előtt beleszagolt a levegőbe.
Aztán hirtelen a levegőbe lendült, s ezüst szárnyait könnyedén lebegtetve repülni kezdett abba az irányba, amerre az embercsapat útvonalát sejtette. Meg-megállt a levegőben, hátrafordult, és intett a lánynak, hogy kövesse.
Anne kissé nehézkesebben mászott le a fáról, de újult erővel a szívében, kipihent tagokkal vágott neki a sűrű vadonnak, az ezüstösen csillogó lény nyomában, hogy áttörve a veszélyes akadályon, megtalálja az elvesztett civilizáció biztos menedékét.