Tavaszi hajnalhasadás

Csírázva kél a napsugár,

nyughelye álom-illatú még,

szemében álmosan pislákol a láng,

s ásítozik rá a tűnő sötét.
 

Virradna ő, de vissza-visszahúzza

karmazsinszín felhő-takaróját,

gyermekek álmát szelíden óvja,

s szítaná szerelmes ölelés vágyát...
 

Vörösre borzolt hajkoronával

s hunyorogva "jó reggelt" int felém,

midőn erkélyemről csöndben figyelem

kéjesen lassú ébredését...
 

Alant egy faágon kismadár csilingel,

furulyázó hanggal hívja a fényt.

Megunni képtelen, nem hallgattatja el

e kedves, hűséges ébresztőjét.
 

Aprócska fejére csillanó csókot hint,

s mosolyog életvidám hangjára,

szeretve szeretőn reákacsint,

majd lepillant az egész világra.
 

Betakargatja meleg sugarakkal

Fázós-korai ébredő lelkemet,

s újult energiával tör az égre,

míg szívemet átjárja a szeretet...

(2012. március 27.)

Habfürdő :)

Sikamlósan selymes érintésed

birizgálja tompult idegszálaimat,

nyomában bizsergés ébred,

mely végigfut bőröm alatt.

Felhabzó vágyaid beburkolnak,

míg átölel az édes érzés,

hűsítő csókjai buborékaidnak

megannyi szikrázó kísértés!

Reám olvad szaténillatú varázs,

kitágul tengernyi érzék,

mint futótűz, föllobban a parázs,

birtokba vesz ezernyi vétség...

De lemossa rólam a világ szennyét

lelkedről patakzó könnyeid sora,

s tovább él bennem a sajgó reménység,

hogy eljő a tiszta ártatlanság kora!

(2012. március 24.)

Merre jársz?

Ajkaimon kimondatlan,

reszkető szó hintázik,

mely éltető vágyaimnak

zegzugában bolyong, s fázik.

...Mert szerelmem egykor

habkönnyű csipke-lepel volt,

melyet táncoló hópihe-szirmok

koszorúja átfont, beburkolt...
 

De a tavasz első varázslata
ott égett a szívemben,
arcodat csillogtatta
hajnali harmatcseppekben...
S a gyöngyöző tükör-parányokban
talán ismét megláthatlak!
Mondd, melyik sarkában
élsz most ennek a világnak?
Merre keresed még ma is
a mesés üveghegyet,
a nap fényében csillanó
opálos bérceket?
Hol vívod nélkülem
szélmalomharcodat?
Hisz én csak hamis lidércfényben
láthatom arcodat!
 

Miért hagytál egyedül, egymagam?
Pedig tudtad jól, hogy benned
megleltem a társam!
De elsodort tőlem az élet vihara,
s kezem tévelygő vágyaim szorította,
markolta, s ráébredtem:
a semmibe kapaszkodtam én...
Szerelmem kárhozott, véráztatta mezején
virágszirmokat tépkedtem a csöndből,
légvárakat építettem ködből,
de szétfoszlottak mind,
lelkembe ültették a kínt,
a sóvárgást, mely itt maradt,
mely ragadós hálómban fönnakadt,
s lárvaként rágja legbelül
szerelmem romjait, hová
szakadozott árnyékod vetül...

(2012. március 23.)

Üresség

Álmodom álmok nélkül,

Szárnyalok szárnyak nélkül.

Szólnék, de elhagytak a hangok,

néznék, de szemeim vakok!

Keresem a forrást, mely éltet,

lelkem gyökerét ha elértem,

az igazságot két kézzel mérem,

s nem értem!

Miért oly nehéz?

Mit adhat két kinyújtott kéz?

Közöttük is elsiklik a gondolat;

Üresség, csupán az maradt

az enyém, befogadom a "mindent",

mely semmiség, mert

helye végtelen, van elég,

hisz üresen kong, tátong mélyen a lét...

(2012. március 19.)

A végzet csókja

Első csókod a végzet csókja,

sorsfordító, bűvös homokóra.

Félszeg vágyak, kóborló álmok

összecsapnak, már alig várod!

Fantáziád túlmelegszik,

a lelked is megbetegszik!

Első csókod csak ígéret:

Beteljesülhet reményed!

Tiszta, mint friss patak vize,

forró, mint tűző Nap heve,

szelíd, mint zsenge őz tekintete,

s édes, mint a tavasz lehelete.

Ha elmúlik, úgy érzed,

megőrzöd a mindenséget!

Kínzó átok, vágyak, álmok!

Szívemet ne sajnáljátok!

Első csókod legyen enyém,

örök emlékezetbe vésem én

a végzet végtelen tengerén!

(2012. március 16.)

Emlékszem...

/ H. L. vajon Te emlékszel?  :)) /

Kristálytisztán emlékszem még,
mily kék, s derűs volt fölöttünk az ég!
Mikor az iskolából hazakísért,
alig szólt hozzám, annyira félt.
Kisfiúsan csillogtak a jég-szürke szemek,
ragyogtak bennük a szerelem-fények!
Oly gálánsan kedves és igéző volt,
tekintetén remény, s vágy uralkodott.

Szégyenlősen szorongatta kezem,
vitte volna táskám is, ha engedem.
Rajongón bandukolt mellettem, s félszegen...
- sokszor mulattam is az emlékeken...
Szerelmes voltam-e? Talán... nem tudom.
Az újdonság varázsa reám is hatott...

Aztán megálltunk egy nagy épület mögött,
hogy haza ne érjünk még idő előtt.
S ott, hirtelen erőt vett magán,
úrrá lett rajta az édes "kánaán"!
Ajka az ajkamhoz hozzátapadt,
szívem úgy vert, hogy majd' belehalt!
Forró volt a csók és olvadó,
szomjas, mint a kiszáradt folyó.
Szinte felfalt, fogyott a levegőm,
testemet elhagyta minden erőm...

De egy hang szólt... és elfüstölt az idill!
Arcomat elfutotta halvány rózsaszín pír...
Ijedten rebbentünk, hallván a kiáltást:
"Hékás! Engedted el rögvest a más lányát!"
Zavart vigyorral az ajkunkhoz kaptunk,
S cinkosan kacagva az úton elszaladtunk...

...Sok-sok csókom csendült az évek során,
bár nem osztogattam őket ostobán.
Volt szenvedélyes, és szelíden szerelmes,
Vad, szívet tépő és lágy, engedelmes.
Söpri az élet, s mind homályba vész,
De az elsőt elfeledni nem lehet, míg élsz!

(2012. március 13.)

Sebzetten

Miről szól

a gyászos ének,

ha kígyózva lángol

föl a lélek?

Ha törött, éles

cserepek között

magányt színlelve

vádlón felüvölt;

S kik szilánkjaira

kelletlen taposva

söprik az útból,

kínját tisztára mosva;

Vakon, dúvadként

észre sem veszik,

hogy véresre tépik

lüktető sebeit!

(2012. március 12.)

Bűbáj

Kezemben nyugszik kezed,

Szemem táncot jár szemeddel,

Tekintetem lelked húrjaiba tapad,

S rád akasztom akarat-béklyóimat.

Csuklód szorítom vészes hévvel,

Fagyott pillanat tüze perzsel,

Mégsem tölt el félelemmel.

Íriszem apró csillámaival

Nézlek, kígyóként kábítalak...

Olvadó szivárvány-folyammá válok

Benned, tiporlak, bitorlom az álmod;

Kéjben fürdik végtelen hatalmam,

Mellyel urallak, s fölötted állok...

(2012. március 11.)

Tovatűnt

Ablakom olvadó vízpáráján át

Lesem a távoli idők zaját.

Kopott, bozontos, fésületlen álmok,

Csacska, szirupos szerelem-virágok,

Melyeket elém sodor a képzelet,

S melyeket a szív rendre elfeled...

Édességbe öntött sivár üresség,

Vágyálmok, szerelmes merengés,

Szemem párától felhős, csodára vár,

De az érzés nem jön vissza már;

Elkergette messze az a sajgó, kopár,

Hamuszürke, sejtelmes, borongós nyár...

(2012. március 10.)

Legközelebb...

(..."ami nem öl meg, erősebbé tesz"...)

Valaha rég oly szerelmes voltam!

Rózsaszín, cukros felhőkön lovagoltam.

Lebegtem a föld felett magasan.

Arra nem gondoltam

Óh, Kegyelmes Ég!

Mily keserű is lehet olykor az édesség!

Jólesett szeretve lenni, ölelni,

Önfeledt csókokat csenni,

S nagyszülém hiába perlekedett velem:

"Hát ilyen bozontos, szakadt ruhás

Fiú kell neked, gyermekem?"

De én csak nevettem.

Hisz a szív nem robot!
Nem irányíthatod!
Nem programozhatod!
Ki sem kapcsolhatod!
Ha dobogni kezd vadul valakiért,
Hiába kérdezed, hogy miért!
Ha csalódástól meg is szakad,
Mert a "Nagy Ő" horogra nem akad,
Te akkor is túlélheted!
Bár megváltozik az életed,
Mégse feledd!
Mikor mélyébe rejted erejét,
Kincsként őrizheted azt,
Belőle meríthetsz vigaszt,
S a bölcsességet, amivel megáld,
Legközelebb okosabban használd!
(2012. március 6.)

Szárnycsapások

Szél süvít irdatlan éjfekete télben...
A zord sarkvidéken vele száguldok én...
Fagyott pilláimon jégkristályok ülnek,
S szikrákkal játszik a boreális fény...

Hogyan kerülhettem el ilyen messzire
A távolban fehérlő, elvakító fellegektől?
Messze az aranyló, napsütötte szeretettől?
Mi bolygatta meg nyugvó képzeletemet,
Mely folyton növekvő hullám-gyűrűket vet
Állandóságom tavának örök-sima felszínén,
A boldog öntudatlanság igazgyöngy-tengerén,
Hol kényelmes ringásban szellemem lebegett?

A képzelet világában oly tág a határ!
Ám ha lelkem szabad is, csak sodor magával az ár...
Tévelygek ezen a túlárasztott földön,
Ide szült anyám, de érzem: kár volt idejönnöm!

Mert ha szállok is, hamis minden szárnycsapás!
Nem más, mint hazug, ezüstnyelvű csalfa varázs!
Nem hasítom én az eget, mint büszke sasmadár!
Ha fölkap a szélvihar, csontom töri, összeráz!
Vitorlázom csak, amerre visz a sorsom,
S ide-oda lökdös erőtlen szárnyaimon...

E világ nem fogad be! Lettem volna bár
Szorgos hangya, kis tücsök, szentjánosbogár!
Mert az emberi akarat hasztalan szárnyal,
Mert letör, s körbezár sok égbe nyúló fal;
S bár kikötőmet is mindhiába keresem,
Mégis... Itt kell megtalálnom a helyem!

(2012. február 29.)