Kétségek

Végül kihunyt a vérvörös tűz?
Elszunnyadt a bársony parázs?
Már nem ég lobogón, s nem hevül,
nem tör magasba a szerelem-láng?

Elveszett volna a szívszorító,
mámorban pompázó pillanat?
Hol én pihentem, kebledben
csak üresen kongó űr maradt?

Azt mondtad, engem szeretsz!
Azt mondtad, csak értem égsz!
Hogy utamon járva ezután
a világ végére is elkísérsz...

Hol vannak már ezek a szavak?
Hol az az izzó, kínzó vágy?
Hol van csókod folyékony tüze?
Miért fojtogat e kétes árny?

Miért hitetted el könnyedén,
hogy enyém szertelen szíved?
Így mellkasomban dobogó kincsem
többé nem csitulhat el érted?

Szégyenem máglyája perzseli
hamvadó lelkem gyengülő erejét...
Szemem titokban folyton azt lesi,
merre keressem áhított üzenetét.

Jelzést, féltést, melegséget,
ösztönző megbocsátást várok,
s ha nem szólnál soha többé,
válaszokat sehol nem találok.

Kétségek mezején egyedül kuporgok,
s kirekesztem a világ minden bántó zaját...
Nélküled könnyeket, bánatot hordozok,
beszippantom mélyen a mélabú illatát...

Kicsinyke virág bársony szirmait
egyenként, szépen sorban leszedem...
Szeret? Nem szeret... Szeret... őket
a lanyha szél kavargó ölébe vetem...

Hordja el messzire, vigye sebesen,
vessen magot, vidám véget nem érőt,
teremjen nyugalom, hol életre kel...
Gyújtson szikrát, emberbe nem férőt!

Szelíddé simítsa rég látott mosolyod,
tudd, lelked lángja bennem lobogott!
Világoljon nékem, hol sötétben vagyok,
olvassza szívemről csermellyé a fagyot!
(2010. december 28.)