Összetépett világ

 

 

Sötét gomolyog sebzett aurám körül,
Eltakar az árny, mely gondjaimnak örül.
Makacsul hívogat, máris menjek vele,
S kusza rémekkel van a félhomály tele...

Reszketve téblábolok az út közepén,
E percben hagyott el az utolsó remény.
Tekintetemben rút üresség csavarog,
Kihunyó fényben a szikkadt esély zokog.

Csak állok megtörve, gombóccal torkomban,
Elapadt könnyeim az ég majd pótolja.
Reám szakadt zápor csorog le arcomon,
Elázott a lelkem, didereg, fuldokol...

Keserű szívem mély szakadékba zuhant,
Kötele kifoszlott, s nincs már, ami megtart.
Itt hagynám megtépett, elrongyolt világom,
S röpülnék messzire angyali szárnyakon.

Vajúdik a sorsban e különös világ,
Képtelen kitörni, oszlik a valóság,
Fájdalom szüli, egy globális képzelet.
Láthatok-e még egy új, jobb, szebb életet?


(2012. augusztus 10.)