Mert úgy érzem, örökké hajt valami!
Lobogó szívem a magas egekbe emel,
S lelkemből fénylő extázis tör ki!
Mutasd meg utam, Fény! Óvj, űzz, vezess!
Hadd lépjek tovább létem sötétjéből!
Vágyaimnak sugárzó, letisztult utat keress,
S nem félek én többé a sivárság csöndjétől!
Lelkem zenél a haragos éterben,
S én dalommal árasztom el a világot!
Oly távolra, mit nem mérnek már méterben...
S megvalósítok, ha kell, minden álmot!
Friss energiaként a légben eloszlom,
Mint szétszakadt köd a reggeli föld felett,
Emberek pórusaiba mélyen beivódom,
S reménnyel töltöm föl elgyöngült létüket...
E test, egy porhüvely nekem mit sem jelent,
Ha rémséges képzetek mérgezik is álmom,
Ha keresztem szakítja szét a jövőt és jelent,
Túllépek magamban e földi pusztaságon!
(2011. december 1.)
