Lopott csókokban sziporkázó,
tovafutó, kibomló, piruló tűz,
mely felemészti teljes valómat, óh,
a féktelen láng, mely hozzád fűz!
Bennem éltél mindig a farsang díszében,
bár karjaimban olykor mást öleltem.
Ám buja álmaim képzelt regényében
folyton te voltál a mindenem!
S a fölvillanó, igéző fénysugár,
melyet szemeidben néha még láttam,
s amely minden visszatérő alkalommal
az egekig szította feltüzelt vágyam:
Végtelennek tűnő, táguló térben is
suhanva, sebesen közelít felém,
s bár biztosan tudom, érzem én,
hogy valójában hozzám soha el nem ér!
Boroshordóból merített mámorban úszva
a valóság kiélezett peremén
szökellünk egymás ölelő karjába,
pedig számunkra nincsen már remény!
Kergetőzhetünk így önfeledten
milliárdnyi játékos csillag között,
s megkeseredve fut el az idő,
elrepül megtévedt fejünk fölött...
S ha végül az igazság kedvünket szegi
e véget nem érő forrongó táncban,
álomlétből lassanként felolvadunk
egy elfeledett, tünékeny, hamis románcban...
(2012. február 16.)
