Mit remélsz? Hogy könnyeim lásd?
Hiába, az életem tiéd,
Csak az kell, hogy a bárdot elásd!
Miért akarsz így porig megalázni?
Miért akarod, hogy tépjen a kín?
Bűn az, hogy az érzés, mely éget
Egyszer kirobban, s akkor elvakít?
Látod, csak csendben zokogok.
Belül, hogy ne lássa más.
Elönt a nyomasztó ábránd,
S kínoz a csalóka látomás.
Azt kérded, miért pont téged?
Miért pont érted emészt a láz?
Lényed az, amely ezentúl éltet,
Te magad vagy, mi engem felcsigáz.
Próbáltam már megvonni magamtól:
Diétára fogtam égő lelkemet.
S nem voltam képes lemondani arról,
Mi egyedül nyújt számomra életet.
Tél van. A megfagyott ágakra
Aláhulló hóban már nincsen vigasz.
Keserű a világ, és nem tudja senki,
Hogy nélküled lesz-e még újra tavasz!?
/1996. április 3./
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése