Az utolsó bál

Szakadt köpönyeg borul a vállamra,

Sötéten mered rám ma az éjjel.

Nem ragyognak fölöttem tündökölve csillagok,

S nem jön felém sehonnan biztató égi jel.

Tudom, nem vár rám senki sem

Ezen a fagyos, didergő téli éjszakán,

Egyedül, átfázva kóborlok, s látom,

Mindenütt farsang, mesés farsangi bál...

...Hajdan volt, hogy tündérnek öltöztem,

Édesded, csillogó kék ruhába,

S úgy féltettem azt, nehogy belelépjek

Az utcán egy sáros pocsolyába...

S most latyakban taposnak elfáradt lábaim,

Arcomat könnyező maszk fedi,

Szétfoszlottak régi jó, meghitt álmaim,

Múltam sötét semmi, zúzmara sűrűn belepi...

Szaporán lépdelek előre,

Ám folyton csak hátra-hátranézek:

Kísérnek villogó tekintetek,

Mint vijjogó, kóbor denevérek...

Köpenyem egy bokor ágán fennakad,

S riadtan rántok egyet rajta -

S mert rongyos, a hasadás továbbszakad:

Már meztelen lelkemet is alig takarja!

Fogytán az erőm, botladozom,

A hideg szél kibomlott hajamba tép.

Zsibbadó ajkakkal is csak mosolygok,

Föllebben előttem egy szívderítő kép:

Hogy utam végére lassan elérkezem,

Látom, ott az utca túloldalán

Zenével, s pompás fénnyel hívogat

Egy utolsó, csodás farsangi bál...

(2012. január 29.)