Hajdanán, még remegő
ifjú szívvel legbelül,
s frissen repedt burokkal
bimbózó lelkem körül,
szárnycsapások útján,
melyeket hátszél segített,
a sors forgó kereke
idegen vidékekre vetett.
Megérintett selymesen
valami édes gyötrelem,
hívogatott, csalt egyre
a viharos, vad végtelen.
Naiv kalandvágy lázított,
égette képlékeny belsőm,
s pokolbéli tüzemet táplálta,
mint örök felfedezőm.
Hittem volna kedvvel,
hogy boldog csak úgy lehetek,
ha magam átélem e lázat
s végzetemben konokul hiszek.
Otthonig érő gyökereim
hiányát elűzte hő vágyam,
messzire szálltam, túlra
tengeren, hegyormon, bátran!
Tündérmesék birodalmára
ott titkon rátaláltam,
fantáziám aranyszigetének
rejtett kertjébe vitt lábam.
Soha nem láttak szemeim
még ily bámulatos pompát,
szivárvány ecsettel festett
milliónyi színes csodát.
Körülvett szikrázó napsütés,
tükörszerű édeni ragyogás,
s szívem mélyéig ért el
neszező, lágy pillesuttogás.
Karjaim kitártam az ég felé
szabadon, angyal-boldogan,
az élet mézét ízlelgettem,
néki megadtam magam.
Csukott szemhéjamat bombázta
narancsszínű égi fény,
erővel töltötte testem-
lelkem a sok hiú remény.
Bűvös illatú virágfalakkal
sűrűn körbezártan
megállt az idő - a sors
eme buja labirintusában...
El akartam veszni
bájoló, tágas csöndjében,
eltévedni érzéki útjain,
meghalni izzó gyönyörében!
Lángoló pillangóvá válni
s elrepülni tova,
elfeledni minden valóságot!
Csak hazavágyni soha!
Mert bármily csalogató
volt is e mennyország,
éreztem hogy susogása
hamis, bókoló hazugság!
Van a földön egy hely,
mely mindig keblére ölelt,
s idegenben kihűlt lelkem
énekére szeretettel felelt.
(2012. május 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése