Szárnycsapások

Szél süvít irdatlan éjfekete télben...
A zord sarkvidéken vele száguldok én...
Fagyott pilláimon jégkristályok ülnek,
S szikrákkal játszik a boreális fény...

Hogyan kerülhettem el ilyen messzire
A távolban fehérlő, elvakító fellegektől?
Messze az aranyló, napsütötte szeretettől?
Mi bolygatta meg nyugvó képzeletemet,
Mely folyton növekvő hullám-gyűrűket vet
Állandóságom tavának örök-sima felszínén,
A boldog öntudatlanság igazgyöngy-tengerén,
Hol kényelmes ringásban szellemem lebegett?

A képzelet világában oly tág a határ!
Ám ha lelkem szabad is, csak sodor magával az ár...
Tévelygek ezen a túlárasztott földön,
Ide szült anyám, de érzem: kár volt idejönnöm!

Mert ha szállok is, hamis minden szárnycsapás!
Nem más, mint hazug, ezüstnyelvű csalfa varázs!
Nem hasítom én az eget, mint büszke sasmadár!
Ha fölkap a szélvihar, csontom töri, összeráz!
Vitorlázom csak, amerre visz a sorsom,
S ide-oda lökdös erőtlen szárnyaimon...

E világ nem fogad be! Lettem volna bár
Szorgos hangya, kis tücsök, szentjánosbogár!
Mert az emberi akarat hasztalan szárnyal,
Mert letör, s körbezár sok égbe nyúló fal;
S bár kikötőmet is mindhiába keresem,
Mégis... Itt kell megtalálnom a helyem!

(2012. február 29.)