S szárnyalt az Ember...

Mielőtt történelmi múltak vesztek,
Vérben-verítékben dolgoztak égi
Alkotók, s mindig új tervekbe kezdtek...

A dicső véget nem harcolták még ki,
Kész művükre szánakozva felelvén:
"Embernek szárnyakat? Nem adunk néki!"

S amaz kérlelve a reménynek nyelvén:
"Hisz szívünk-lelkünk vágya csupán annyi;
Szabadságunk legyen rabságra vert fény,

Míg a Nap vágyik égre fölsuhanni,

S az Éj hajába vörös pántlikáját

A hajnalpírból díszesen befonni..."

Mert e faj a létben nem leli párját,

És kincset érő gyöngyöző beszéde

A földre hinti bús magánya árnyát...

Kínját vési aggott sziklák eszébe,
Régmúlt idő sem lesz feledve többé;
Belemártva az öröklét vizébe!

Korok ívelnek végtelen körökké,
Évezredek ősi sírboltba szálltak,
Ámde szellemük fönnmarad örökké...

(2012. április 19.)