Mély kábulatból lassan ébredek föl,
porig rombolt eddig, s úgy érzem, majd' megöl!
Illékony álom ez az éj leple alatt,
lelkem köré épít magas, sötét falat!
E sötétben élek, hol vakság a lét,
nem látom, óh jaj, az éltető fényt!
Befelé fordulok a világ nyomorától,
nem kérek, s nem kapok senki jajszavából.
De egyedül vagyok eme süket csöndben,
körbeforgok magamon, egyre körbe-körbe...
Viszolygok a nevetéstől, úgy megszoktam már,
mégis, néha vágyom az élet zenéje után.
...S egy fuvola hangjától most dermedve félek,
hisz szívem magányát áttörte a Lélek!
Szelídsége éget! Rácsaim repeszti!
Érzem, ahogy rab lelkem a magány elereszti...
Előtör a zene dús könnypatakban:
"Élj hát! Végre élhetsz!" Ezt hallom a hangban!
Varázsa körülfon, mint kúszó folyondár,
s mint párja után vágyó, tört szárnyú madár,
fuvolaszó mellé már én dúdolok dalt...
Zengő hangon szálljon, veszejtsen minden "jaj"-t!
Én legyek forrása, robbanjon a szívem,
s szakadjon szét róla belső sötétségem!
(2012. január 28.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése