Tovatűnt

Ablakom olvadó vízpáráján át

Lesem a távoli idők zaját.

Kopott, bozontos, fésületlen álmok,

Csacska, szirupos szerelem-virágok,

Melyeket elém sodor a képzelet,

S melyeket a szív rendre elfeled...

Édességbe öntött sivár üresség,

Vágyálmok, szerelmes merengés,

Szemem párától felhős, csodára vár,

De az érzés nem jön vissza már;

Elkergette messze az a sajgó, kopár,

Hamuszürke, sejtelmes, borongós nyár...

(2012. március 10.)