Emlékszem...

/ H. L. vajon Te emlékszel?  :)) /

Kristálytisztán emlékszem még,
mily kék, s derűs volt fölöttünk az ég!
Mikor az iskolából hazakísért,
alig szólt hozzám, annyira félt.
Kisfiúsan csillogtak a jég-szürke szemek,
ragyogtak bennük a szerelem-fények!
Oly gálánsan kedves és igéző volt,
tekintetén remény, s vágy uralkodott.

Szégyenlősen szorongatta kezem,
vitte volna táskám is, ha engedem.
Rajongón bandukolt mellettem, s félszegen...
- sokszor mulattam is az emlékeken...
Szerelmes voltam-e? Talán... nem tudom.
Az újdonság varázsa reám is hatott...

Aztán megálltunk egy nagy épület mögött,
hogy haza ne érjünk még idő előtt.
S ott, hirtelen erőt vett magán,
úrrá lett rajta az édes "kánaán"!
Ajka az ajkamhoz hozzátapadt,
szívem úgy vert, hogy majd' belehalt!
Forró volt a csók és olvadó,
szomjas, mint a kiszáradt folyó.
Szinte felfalt, fogyott a levegőm,
testemet elhagyta minden erőm...

De egy hang szólt... és elfüstölt az idill!
Arcomat elfutotta halvány rózsaszín pír...
Ijedten rebbentünk, hallván a kiáltást:
"Hékás! Engedted el rögvest a más lányát!"
Zavart vigyorral az ajkunkhoz kaptunk,
S cinkosan kacagva az úton elszaladtunk...

...Sok-sok csókom csendült az évek során,
bár nem osztogattam őket ostobán.
Volt szenvedélyes, és szelíden szerelmes,
Vad, szívet tépő és lágy, engedelmes.
Söpri az élet, s mind homályba vész,
De az elsőt elfeledni nem lehet, míg élsz!

(2012. március 13.)