Ballada a fagyott virágról

Halld szavam, Ő tudta, hogy egyszer megtöri az élet,

s szirmait már fagyott kristályok rejtik, senki fia

nem kelhetett védelmére, éhség-zavarta féreg

rágta boldogtalan lelkét, s nem volt hová futnia.

"Fakóvá kékülten remeg hajdan életteli szájam

- gondolta -, s hideg borzongásom vacogtat fogat,

jégcseppek gördülnek le hamvas arcomon, állam

alatt, s vágyódva nézem a szelíden óvó bokrokat...

Csalódás hangjai utolsót buggyannak belőlem,

hiszen mostoha gyermekként tekint a sors reám.

A nyárutó kertjében pompás vadvirággá nőttem,

mégis hiába óvott mindentől szeretett apám!"

S hiába rótt barázdát az idő szép homlokára,

hiába került el rögöt-romboló kapát, boronát,

havas cseppek zápora száll kihűlt sírhalmára,

mint varázs-sziporkákból álló gyémánt koronák...

Mindig ábrándozott egy szebb, színes világról,

s szívben őrzött álmát most csak neked mondtam el.

Midőn gyökereit makacsul tépdeste a sárból,

s közben zokogott: "Ó, bár száradtam volna el!"

Néha visszagondolok... jobb lett volna tán, ha megkérdem

tőle akkor, miért tűrte el azt, mit nem szeretett,

de fényben tündökölve állt ott, s halott fehéren,

fájó látványa, hidd el, megrengette volna eszedet!

Ajánlás:

Sokszor túl merészek a vágyak, mit megkívántok,

s a rosszakarat, ha balul üt ki, visszakapható.

A sors mocsarába ragadtunk, bár vétlenek vagyunk,

röghöz kötve élünk, míg halálba torzul alakunk...

(2012. április 26.)