(Mesék szárnyain... részlet)

1.
…Iszonyú volt a sötétség. A lány minden apró neszre megriadt. A hideg, nyirkos alagútból nem volt visszaút. Tapogatózva lépkedett, de óvatossága ellenére is meg-megbotlott a göröngyös talajon. Ment, amerre a kijáratot sejtette.

Már elfelejtette, mikor és hol volt az a szerencsétlen pillanat, ami belesodorta ebbe a kilátástalan helyzetbe.

A beút nem vezetett már kifelé.

A barlang hirtelen élesen jobbra fordult. Félénken, a falhoz lapulva követte az irányt.

A feje felett elsuhant valami, szele megcsapta a haját. Ettől összerezzent, szíve összeszorult, és pár percig mozdulatlanul fülelt további zajokra várva. De csak saját légzését hallotta.

Összeszedte magát, megmozdult, és indult tovább a sötétben. Órákon keresztül haladt a járatrendszerben, keresve a helyes utat, ami boldogsága megtalálásához vezet. Az útvesztő átjárhatatlan homályára csend borult, mindössze puha papucsának halk susogása hallatszott. Élve eltemetettnek érezte magát, és minduntalan várta a szabadulását ebből a különös kriptából.

Tudta, hogy jó irányba tart, mert az elágazásoknál különös erő húzta a helyes útra. Bárki segített is neki, hálás volt érte. Nem tudta megállapítani, mennyi ideje talpal már, milyen hosszú utat tett meg, de érezte, hogy borzasztó nagy lehet ez a labirintus.

Fáradt volt.

Nem csoda, hisz mérföldeket gyalogolt. De nem adta fel. Ment előre rendületlenül.

Amerre léptei vezettek, mögötte tucatnyi kőajtó csapódott le, néha már észre sem vette, úgy megszokta. Pedig az elején halálra rémült minden puffanástól, mely elzárta tőle a visszajutási lehetőséget. Végre egy kanyar mögül gyér világosság szűrődött feléje.

Újult erővel lépdelt a fény felé. Egy faajtó választotta el a szabadságtól. Ajkát némán hagyta el a könyörgő sóhaj. Csapzott haja a szemébe hullt, kezével hanyagul húzta félre, hogy jobban lásson. Ruhája ujjával végigtörölte arcát. Két kézzel nekidőlt az ajtónak, s felágaskodott, hogy bepillanthasson a deszkákon túli hívogató fénybe. De hiába.

A barlang sötétsége majdhogynem megvakította, és nehezen tudott bármit is kivenni a fájdalmas fénytengerből. Ki volt merülve. Tudta, pihennie kell, és szemét is szoktatni a világossághoz, mielőtt fejest ugrana a mélybe. Leült a fal tövébe, közel a sarokhoz, és fejét fáradtan hajtotta hátra a hideg kőnek.

Hogy meddig ült ott, maga sem tudta, de mikor ereje visszatért a testébe, nem várt tovább, feltápászkodott a földről, és keresni kezdte az ajtó zárját. Végigtapogatta annak egész felületét, de semmi. Az ajtófelület egybefüggő és sima volt.

Megrettent.

Ujjaival a fa szélét kereste, s nem törődve felsértett bőrével, rángatni kezdte minden oldalról. Hiába. Az ajtó nem nyílt.

Kétségbeesett. Hiszen mindössze pár centi választja el valamitől, amiben annyira bízott, és soha nem éri már el!

Elkeseredetten ütött mindkét öklével a fára, szép szeméből hullottak a könnyek. Körmei végigszántották a felületet, s közben a padlóra roskadt. Ráborult a földre és sírt. Az oly veszélyesnek hitt labirintuson játszi könnyedséggel túljutott, sőt meg volt győződve arról, hogy valaki pont ezt akarta, és sohasem gondolt arra, hogy az utolsó pillanatban omolhat össze minden reménye. Rázta a zokogás, miközben vadul csapkodta öklével a földet.

Ekkor az ajtó váratlanul megmozdult.

A lány csodálkozva emelte föl könnyáztatta arcát. Előtte nyikorogva tárult ki az utolsó akadály. Szeme elé kapta kezét, hogy megóvja a hirtelen támadt fénytől, majd lassan felállt, és átlépett a küszöbön.

Egy kicsiny, de borzasztóan aranyos szobában állt. A levegőt valami csodálatos, kellemes illat lengte be. Mindössze egy parányi kerek asztal és egy ágyacska alkotta a hely berendezését. Az asztalka márványlapjának közepén álló kristályvázában egy szál piros rózsa tündökölt. Szirmai szikrázó fényt bocsátottak ki, amely az egész szobát bevilágította. Az illat, mely szintén belőle áradt, arra késztette a lányt, hogy közelebb lépjen. Két keze a virág felé nyúlt, de nem érintette meg azt. A bódító illat egyre hívogatta, képtelen volt ellenállni csodálatos bűbájának. Odahajolt a virág kelyhéhez, és mélyen beszippantotta a varázst.

- Ez lenne a boldogságom? – kérdezte önmagától kétkedve.

Ekkor hátborzongató hang hallatszott, amitől a lány rémülten meghátrált.

- Nem! Ez jelenti a halálodat!

A megnyilatkozás gúnyos kacajban folytatódott, s egy idő után beleveszett a fojtogató csöndbe.

A lány teljesen magára maradt. Moccanni sem tudott a félelemtől, és érezte, hogy a hangnak igaza van. Tagjaiban gyengeség áramlott szét, alig bírt az ágyhoz vánszorogni. Erőtlenül hanyatlott a fekhelyre, szempillái elnehezültek.

- Ez lehetetlen! – nyögte kétségbeesetten, és közben megpróbálta nyitva tartani a szemét. Küzdött a gonosz varázslat ellen, de a mérhetetlen hatalom erősebbnek bizonyult érzékei fölött. Agyának tudat alatti homályából ismerős emlékképek peregtek le szemei előtt.

A múlt árnya rátelepedett szemhéjaira, örök alvásra késztetve a legyőzött lelket. A labirintus átkos alagútjaiban ezernyi veszedelem őrizte éberen a rózsa foglyának rendíthetetlen, véget nem érő álmát…