(Mesék szárnyain... részlet 9)

Az egy órás autóút gyorsan elröpült. Hamarosan feltűntek egy sátortábor körvonalai. Közelebb érve már némi mozgást is érzékelni lehetett. Munkások tűntek fel, akik dobozokat cipeltek, vagy éppen a ládákat töltötték meg gondosan bebugyolált dolgokkal. Gloria álmélkodva nézelődött.

Rengeteg műszer, szerszám hevert a földön szanaszét. Félig összetekert vászonponyvák lógtak hevenyészve felállított állványokon, nehéz ládák álltak mindenütt, egy részük telepakolva, más részük üresen, várva, hogy tágas gyomruk befogadja az ásatás leleteit.

A Jeep megállt a tábor közepén. Andrew kiszállt, majd az utasülésről könnyedén kiemelte Gloria csomagjait. A munkások sorjában vetették felé a „helló főnök” című üdvözlő formulát, mindeközben nem hagyták félbe aktuális teendőiket. Többnyire mindannyian érdeklődve szemlélték az újonnan érkezettet. Kathy-n kívül már elég régen nem láttak hús-vér nőt a munkaterület közelében, ilyen feltűnő szépség pedig amúgy is párját ritkította. Hangos, elismerő megjegyzéseket tettek, és gratuláltak főnöküknek, amiért egy ilyen csodaszép tüneményt produkált a földre.

Gloria fülig pirult a nyílt dicséretek hallatán. Anyja könnyedén odaszólt lányának:

• Rájuk se hederíts, szívem! Ők már csak ilyenek. De ha megismered őket, meglátod, nagyon jóravaló mindegyik. Tudod, a hosszú elzártság a civilizációtól próbára teszi az embert. De itt mi olyanok vagyunk, mint egy nagy család, és meglátod, hamar befogadnak majd téged is.
• Ó, én egyáltalán nem aggódom emiatt, anya – mosolygott Gloria.

Követte a nőt az egyik sátor felé, amelyikben apja is eltűnt az imént csomagjaival. Bent éppen a bőröndöket rendezgette a sátor szélénél álló állványon, amikor beléptek hozzá. Apja hozzáfordult.

• Itt fogsz lakni, kincsem. Saját sátrad lesz, kényelmesen berendezkedhetsz, már ha itt a pusztában kényelemről beszélni lehet.

Gloria nevetett.

• De apu! Hiszen voltam én már veletek máskor is. És itt nem is olyan mostohák a körülmények.
• Csak ne kiabáld el! – figyelmeztette apja. – Nem láttál még igazi sivatagi porvihart. Akkor aztán van nemulass! Amelyik sátrat nem viszi el a szél, azt a homok takarja be. Elég utána kiásnunk magunkat. Nem egy leányálom, hidd el nekem!
• Te jó ég! – szörnyülködött vidáman a lány. Kathy pajkosan a férjére csapott.
• Ugyan, Andrew! Ne ijeszd már el az első napon a gyereket! – feddte meg.

Ekkor kivágódott a sátor bejárati ponyvája, és nagy elánnal egy fiatal férfi caplatott be rajta Gloria meglepetésére. A férfi kissé kuszált, vállig érő hullámos, szőke hajjal és orrára csúsztatott fekete keretes szemüveggel büszkélkedhetett. Középmagas termetű, izmos testfelépítésű, az elhanyagoltság ellenére jóvágású fickó volt. Khakiszínű anorákot viselt, és kezében egy paksaméta kézzel írott papírt szorongatott. Arcán az izgatottság jeleit viselte.

A férfi már éppen nagy levegőt vett, hogy közlendőjét bejelentse a főnökének, amikor szembetalálkozott Gloria kíváncsi tekintetével.

A sok levegő a tüdejében ragadt egy pillanatra. Jobb mutatóujjával a szemére igazította lencséit, és alaposan végigmérte a lányt. Hitetlenkedve megszólalt.

• Hé! Nekem is adjatok abból a szerből! Kathy, ezt hogy csináltad? Öt órája még idősebbnek tűntél. Anyám! Le kell üljek.

Az igazi Kathy hozzálépett, és megkocogtatta a vállát, de mivel a férfi még mindig nem tudta levenni a tekintetét Gloriáról, tenyerével az arca előtt kalimpálni kezdett.

• Willy! Hahó, Willy Forbes! Veszed az adást? Kaparjam föl az álladat a földről?

Ekkor már fölfigyelt a férfi is, és tanácstalanul pillantott hol Andrewra, hol Gloriára, hol pedig Kathleenre.

• Jézusom! Valami időgépet találtatok? Andrew! Te is látod, hogy Kathyből kettő van?

Andrew nagyot sóhajtott.

• Forbes, te tökkelütött vagy. Mindig tudtam, de most már bizonyított tény.

Gloriára mutatott.

• Hadd mutassam be a lányomat, Gloriát. Kicsim – fordult Gloriához –, ez az agyalágyult fickó itt William Forbes, a korszakértőnk és nyelvészünk. Mellesleg tiszta pillanataiban egész értelmes – tette még hozzá halkabban. Gloria a kezét nyújtotta William felé.
• Örvendek a szerencsének.
• Számomra mindenképpen szerencse, drágám – fogadta el a kézfogást a férfi, és tőle igen szokatlan módon a szájához emelte, és kezet csókolt.

Ezen a közjátékon a lány és szülei is elhűltek. Kathy meg is jegyezte:

• Javíthatatlan vagy, Willy!
• Miért? – nézett csodálkozva az asszonyra Forbes. – Olyan nehéz elképzelni, hogy tudok úriemberként is viselkedni? – kérdezte, és áthatóan Gloria szemébe meredt.

A lány zavartan kapta félre tekintetét, és kiszabadította kezét a még mindig őt szorongató férfimarokból. Nem tudta, miért, valahogy irritálta William Forbes érintése. Tolakodónak érezte hipnotikus nézését is. Megmagyarázni nem tudta ezt az érzést. Egyébként szimpatikusnak tartotta a fiatalembert. Forbes még folytatta.

• Tudtam, hogy van egy lányotok, beszéltetek is sokszor róla, de fogalmam sem volt róla, hogy már felnőtt, ráadásul ilyen gyönyörű! Kathy, mintha csak te lennél! A kiköpött hasonmásod, fiatalabb kivitelben. Nem tudtam, hogy már ilyen öregek vagytok – sóhajtott ironikus sajnálkozással a hangjában.
• Na, azért még ne írj le minket fene nagy fiatalságodban! – mordult rá Andrew. Figyelme a papírkötegre terelődött, amit Willy még mindig a bal kezében szorongatott.
• Mit hoztál nekünk?
• Ja, tényleg, erről majdnem megfeledkeztem – kapott észbe Forbes, és a hangjába újra különös izgatottság vegyült. – Kezdek rájönni a táblákon lévő jelek jelentésére.
• Igazán? – kiáltott fel Kathleen, és Gloria szeme előtt a három ember nyomban átalakult vérbeli felfedezővé. Furcsa volt tapasztalni rajtuk ezt a felfokozott érzelmi állapotot, ami érezhető volt a levegőben. A várakozás izgalma és a feszültség rövidesen rá is átragadt, és érdeklődve figyelte az érdekesnek ígérkező információkat.
• A lapocskák és a gyűrű egyaránt valamiféle szertartás kellékei – folytatta beszámolóját Forbes. – Még nem tudom, mihez kapcsolódik, de a jelek az egyetlen isten földi helytartójának visszatértét jövendölik. A helyzet az, hogy bizonyos értelemben egy feltámasztási ceremónia keretében kellene ennek a személynek új életre kelnie, hogy uralkodhasson a világ felett. Az az igazság, hogy magát a szertartást nem részletezi, de említ még bizonyos kellékeket, amelyek emberáldozatra is utalnak, de azoknak még nyomuk sincs a leletek között.
• Milyen kellékek azok? – érdeklődött Andrew.
• Nos, amiért áldozati szertartást gyanítok a dolog mögött – felelte a férfi –, az egy díszes tőr, és kell még hozzá valamiféle szimbólum is, amit a szív fölött kell elhelyezni. Még csak ennyit tudtam kisilabizálni az íráshalmazból – fejezte be.

Kathleen töprengve megszólalt.

• Nem találtunk egyetlen tőrt sem, se díszeset, se dísztelent. És a szimbólumról pedig fogalmunk sincs. Hiszen szimbólum lehet bármi.
• Sajnos még nem fejtettem meg, hogy az a szimbólum hogyan néz ki – vonta meg a vállát William.
• Köszi az infót, már így is sokra haladtál, ahhoz képest, milyen nehezen indult be a dolog – mondta Andrew elismerően. – Szerintem most már könnyebb lesz a további munka vele.

Willy bólintott, de sajnálkozóan még hozzátette:

• Csak az a kár, hogy az átjáró nem került elő.
• Jaj, ugyan már! – pirított rá Kathleen. – Miért vagy annyira biztos abban, hogy létezik az az átjáró?

Forbes rávigyorgott.

• Csak megérzés, szivi. De a szimatom nem szokott csalni – majd kedvetlenebbül hozzátette: – Azt hittem, a lapokon lesz válasz erre a kérdésre, és bevallom, kissé csalódott vagyok.
• De hiszen már ez is nagy felfedezés, hogy kiderült, mire valóak a tárgyak, amiket találtak – próbálta vigasztani Gloria.

Forbes meglepve nézett rá, amint újra eszébe jutott, hogy más is van a helységben hármójukon kívül. Keserűen adott hangot elégedetlenségének.

• Kedvesem, az ókorban egymást érték az ilyen és ehhez hasonló szertartások. Áldozatok, nekromancia és egyebek… A papság akkoriban sok mindent tudott a világmindenség titkairól, és ez a lelet csupán egy bizonyíték a sok közül, nem kirívó eset. Én azonban ennél többre számítottam – meredt a lányra.

Andrew közbeszólt.

• Hát, mindenesetre ennyire jutottunk, és egyelőre nincs tovább – sóhajtott, és befejezésképpen összecsapta a tenyerét. – Úgyhogy, William, kíváncsiságod nem elégülhet ki, hacsak nem találsz még valamit azokban a feljegyzésekben. Most pedig engedd meg, hogy a lányom kényelmesen kicsomagoljon és elrendezkedjen!

Forbes készségesen bólintott.

• Igazad van, Andrew. Bocsánat, hogy feltartottalak már így az ideérkezésed napján – fordult ismét Gloriához. – Remélem, jobban megismerjük egymást! Ha bármiben tudok neked segíteni, csak szólj nyugodtan! – mosolygott a lányra sokatmondó tekintettel. Gloria bágyadtan viszonozta mosolyát.
• Köszönöm, kedves vagy. Biztosan gyakran fogunk találkozni ebben a kis táborban. Viszlát!

Miután William Forbes távozott a sátorból, szülei is magára hagyták, hogy nyugodtan elfoglalhassa lakhelyét. Ő azonnal nekilátott, és amikor végzett, fáradtan nyúlt el a tábori ágyon.

Elmerengett az elmúlt órák történésein.

Eszébe jutottak barátai, akiket hátrahagyott, nagyapja, aki nem tudott vele elutazni, és heves hiányérzet fogta el. Hiszen nélkülöznie kell megszokott szeretetüket. Természetesen kárpótolja majd ezért szülei ragaszkodása, és ez a másik világ, melynek kapuján átlépett. Mégis elmorzsolt egy kibuggyanó könnycseppet, ha arra gondolt, milyen nehéz befejezése volt ideiglenesen lezárt életének.

Őszintén szólva attól tartott, hogy nem is sikerült teljesen lezárnia, és gyötörte a tudat, hogy nem volt méltóképpen elintézve minden dolga. Az igazat megvallva, gyakorlatilag elmenekült saját érzései elől, és gyanította, hogy ezzel csak elodázta az elkerülhetetlent. Előbb utóbb szembe kell néznie belső démonaival és félelmeivel.

Mindössze kapott egy kis haladékot a gondolkodásra.

Ki kell használnia.