Álmodott.
Zavaros volt minden körülötte. Ismét egy sötét helyre repítette az álomvilág. Rettegett, az ismeretlen kínzó félelemmel töltötte be a szívét. Érzékei elhagyták, tetteit cselekvésképtelenné tompította az álmok köde.
Nyomasztó, valótlan terhek telepedtek a lényére.
Ebben a közegben másképpen telt az idő, másképpen hatottak a fizika törvényei. Megmagyarázhatatlan homály uralta, de ez nem kívülről való volt, sokkal inkább saját magából fakadt.
Teste nem tudott engedelmeskedni az akaratának, bárhogy erőlködött is. Futni szeretett volna, de úgy érezte, egy helyben halad.
Tudta, hogy ez csak egy álom, de az álom olyannyira hatalmában tartotta, hogy képtelen volt kiszakadni belőle. Hipnotikus késztetést érzett, hogy elinduljon, és egyre inkább beleolvadjon a sűrű, mindent beborító sötétségbe.
Úgy tűnt, mintha mozdulna, és haladni is kezdett előre, de sejtette, hogy a cselekvéseit nem ő irányítja.
Valami felsőbb hatalom utasította.
„Mi ez már megint?” – gondolta kétségbeesetten. Az utóbbi időben elég sok alkalommal került ugyanebbe a szituációba. Mindig várta, mi lesz a végkifejlet, de érzései baljósak voltak.
„Mindjárt meglátom a fényt!”
Elő is tűnt, eleinte csak homályos derengés formájában, de később egyre vakítóbbá vált. Mégis, annyira óhajtotta elérni, hogy semmit nem számított a veszély, amiről voltak már sejtései. Tudta, hogy amikor belép a fénybe, örökre el fog veszni, de nem tehetett ellene semmit. Elkerülhetetlen a sors, ami rá vár.
Újra betöltötte érzékeit a varázslatos bűvölet, mely egyetlen szál vérvörös rózsából eredt, s ekkor már tényleg csak egy bábbá vált, tudata élt, de nem ő uralkodott a teste felett többé, hanem a hátborzongató szellem, amelyet eddig még nem látott, mindössze a hangjával találkozott.
Teste egy szegényes kanapéra hanyatlott.
Itt legtöbbször megszakadt az álom, és nagyon várta már, hogy most is így legyen. Mindennél jobban vágyott rá, hogy felébredjen.
Ez egyszer nem sikerült.
Úrrá lett rajta a rémület.
Tehetetlenül vergődött a lelke ebben a különös bilincsben. Mi történik? Mi következik ezután? Hiszen ennek vége kell, hogy szakadjon!
Félelemmel telve várta a folytatást, mely csakhamar elérkezett.
Csöppet sem volt megnyugtató, ami ezután történt.
Valahonnan súlyos kőfal súrlódását hallotta, és érezte, hogy közeledik felé valami. Idegen személy jelenlétét érzékelte, és ez a jelenlét egyre nyomasztóbbá vált a számára.
És akkor meglátta.
Meglepődött, mert egy egyszerű embert pillantott meg. A férfi nem volt öreg, harmincöt évesnek tippelte, és meglehetősen jóképű volt. Magas, szikár alakján hosszú sötét köpenyt viselt. Barna, naptól cserzett bőre volt, mint az arab embereknek, és tekintélyt parancsoló, karvalycsőrhöz hasonlító orrnyerge. Úgy nézett ki, mint egy mesebeli varázsló, szúrós tekintetű őzbarna szeméből hipnotikus nyugalom sugárzott. Karakteres arcvonásain egy pillanatra kéjes mohóság futott át, ám egy másodperc alatt el is tűnt.
Persze ez számára nem jelentett megnyugvást.
A férfi lassan közelített felé. Személyének kisugárzása teljesen kitöltötte a teret. Fullasztó volt, a lány szinte levegőt is alig kapott. Egy ideig feszítette a benne szétáradó kábulat, aztán már csak parancsolójának delejes tekintetét érzékelte. Fuldoklott az intenzív hatástól, levegőért kapkodott, rájött, hogy valószínűleg így érezhetik magukat azok, kiknek fojtózsinór szorul a nyakuk köré, de ő szemből látta hóhérját, és talán ez volt az utolsó tapasztalata, mielőtt elborította a véget jelentő fekete homály…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése