A csapat utat tört a vadon szíve felé. Hosszú, bozótvágó eszközök csapkodtak rendíthetetlenül körülöttük, hogy valamelyest járhatóvá varázsolják a nehéz útszakaszt, melyen át kell haladniuk. Pillanatnyi pihenőt sem engedélyeztek maguknak.
Nem tehették. Társuk minden bizonnyal bajban van, és kimondatlanul is ott lebegett felettük a gondolat, hogy talán máris késő. Ezt nem hagyhatták figyelmen kívül.
Tukida valóban jó vezetőnek bizonyult. Mindig jó előre informálta őket, melyik növényhez ne érjenek hozzá, ha elmennek mellette, mert láthatatlan apró tüskéi kellemetlen mérgezést eredményezhetnek. Vagy észrevett olyan élőlényeket, pókokat, kígyókat, melyet az avatatlan szemek csak hosszas figyelem után észlelnek, amikor talán már késő. Hasznos tanácsokat adott, amikor rovarcsípés miatt Pete-nek feldagadt az egyik ujja.
Susan nagyon nyafogós kedvében volt, folyamatosan Ehrwald agyára ment, és folyton-folyvást sérelmezte, amiért kikényszerítették a civilizáció biztonságos öléből. Időnként, ha azt hitte, veszély fenyegeti bármilyen formában – akár állat, akár növény, de akár valamiféle fiktív susogás, beképzelt árnyék részéről –, föl-fölsikoltott, állandó bosszúságot okozva ezzel társainak. Azok pedig egy idő után ráfogták, hogy csak rémeket lát, és nem törődtek figyelem-felkeltési kísérleteivel. Persze ezzel nem lohasztották le benne az ellenérzést aziránt, hogy nyugton maradjon, egy idő után azonban a többiek immunissá váltak hisztériájára. Mike szitkozódva megfogadta, hogy többé soha nem viszik magukkal ilyen helyre, az egész nem ér meg ennyit. Sue erre a kijelentésre heves bólogatásba kezdett. És tovább motyogott, csak hogy elmélyítse kapitányában a számára nagyon is megfelelő elhatározást.
A fák koronáján aranyló fénnyel csillogott át a nap sugara. Mike kedélyére mégis árnyékot vetett a gond. Folyton Anne járt az eszében, az, hogy nehogy későn érkezzen. Még mérföldekre voltak attól a helytől, ahol az orvvadászok rég elfelejtett csapásai kivezettek a kupolavárosból. A bürokrácia útvesztői nem engedték, hogy ott kövessék az elveszett lány nyomát, kénytelenek voltak a hivatalos szabályokat betartva egy kerülőt tenni, hogy oda jussanak. Lehet, hogy ez lesz a lány veszte?
Mike dühös volt. Bozótvágó eszközével erőteljesen csapkodta az előtte levő akadályokat. Emitt faág reccsent, amott lágy páfrány surrogott suhintásai nyomán, súlyos lépteitől pedig zörgött, zizegett a korhadt avar és aljnövényzet.
Tukida néhányszor megálljt intett a csapatnak, kezével a szájához mutatott, hogy csendet teremtsen, mialatt körbehallgatózott, a vadon zajának szelektálásához. Miután meggyőződött róla, hogy nincs veszély, továbbindultak. Közben magában dudorászott, néha pedig eldörmögött az orra alatt, miszerint egyetlen vadállat sem lenne olyan hülye, hogy egy ilyen zajos brigádot megtámadjon.
Azért akadtak húzós helyzetek is. Nemegyszer észrevette, hogy alattomos árnyék oson el mellettük, megfelelő pillanatra várva, hogy lecsaphasson áldozatára, mégsem volt elég bátorsága, vagy nem volt eléggé éhes ahhoz, hogy valóban megtegye. Egy ideig a biztonság kedvéért követte őket, aztán könnyebb zsákmány után nézett. Persze nappal nem volt nagyon vészes, a legtöbb vad ilyenkor megbújt valami csöndes zugban.
Tukida egy pillanatra megtorpant. Szemének sarkából furcsa villanást látott elsuhanni fölöttük a magasban. Hiába fordította azonban teljes figyelmét a célpontra, nem fedezte fel ismét. Mégis, úgy érezte, mintha valaki, vagy valami folyton követné őket. A japán férfi nem tudta, mivel áll szemben, még nem látott ilyesmit addigi erdei tapasztalatai alapján.
Igaz ugyan, hogy öregebb erdészektől hallott már homályos utalásokat a dzsungel őrzőinek létéről, de számára ez csupán tündérmese volt. Az igazságot nem is gyanította, nem volt tudomása arról, hogy élnének ilyen lények a vadon szívében.
Ez az eset most meghökkentette. Tudta, hogy van valaki a közelükben, aki őket kíséri. Érzi a furcsa delejt a tagjaiban. Valami kísérteties bűbájt, ami arra készteti, hogy legszívesebben visszafordulna, elmenekülne innen.
Hogyan lehetséges ez? Hiszen ő soha nem ijedt meg! Főleg egy röpke jelenéstől, ami nem is biztos, hogy igazi. Lehetséges, hogy a képzelet játszik vele. Miért nő, hatalmasodik benne mégis ez a különös érzés?
Lehet, hogy az öregeknek igazuk van? Lehet, hogy ezért nem találkoztak más vadállattal útjuk során? Mi a célja annak az izének, akármi légyen is? Csapdába csalja őket? Netán vigyáz rájuk? Vagy esetleg arra ügyel, hogy ők ne okozzanak kárt az erdő értékeiben?
De hiszen a vadászatot már rég betiltották, az orvvadászatot pedig olyan szigorúan büntetik, hogy egy lélek sem vetemedne ma már erre.
Már órák óta vándoroltak, és mégsem esett semmi bajuk. Az útjukról sem kényszerültek letérni. Viszont Tukida egyre többször vélte felismerni a jelenséget a fák között, csak soha nem tudta jobban szemügyre venni, mert amint ezüstösen megvillant, egy szempillantással később már áttetszővé vált, és eltűnt a levegőben.
A térképről megállapította, hogy már nincsenek messze attól a ponttól, ahonnan vélhetőleg a csempészek és orvvadászok útja kivezet a városból.
És valóban. Fél óra sem kellett hozzá, hogy egy tisztásra érjenek, ahol a továbbvezető utat egy sziklafal állta el. A szikla bozóttal volt benőve, de nem kellett hozzá komoly fejtörés, hogy egy nyílást fedezzenek föl rajta. A nyílás minden bizonnyal nemrég keletkezhetett, a növényzeten friss törésnyomok, tépett levélzet és ágak jelezték, hogy valaki erőszakos módon küzdötte át magát a barlang száját lezáró élő falon.
Tukida éles szemei a tüskéken és élesre pattogzott gallyvégeken vérnyomokat is fölfedeztek, egy intéssel ezt az észrevételét a kapitánnyal is megosztotta.
- Akkor hát mégiscsak kint van a dzsungelben – állapította meg elgondolkodva Mike. Tukida együttérzően bólogatott.
- Attól tartok, igen.
- Kapitány, ide nézzen! – hangzott fel egy izgatott kiáltás.
Michael felkapta a fejét, és a hang irányába tekintett. A tisztás szélén, néhány méterre attól a ponttól, ahonnan ők érkeztek, Ehrwald állt föl éppen guggoló helyzetéből, kezében egy miniatűr zseblámpát tartva.
Közelebb lépve a kapitány fölismerte a bázis jelzésével ellátott tárgyat, mely az Alakulat minden tagjának alapfelszereléséhez tartozott.
- A nyomok itt vezetnek be az erdőbe, uram! – közölte Ehrwald. – Elég feltűnőek a jelek, szerencsére. Biztosan tudjuk követni, hogy merre tartott Anne.
Erica eközben a tér közepén lévő letaposott területet vette szemügyre. Letépdesett fűcsomók ragadták meg figyelmét. Tukida megállt mellette, majd leguggolt hozzá, ujjaival a talajon lévő nyomokat tapintotta. Észrevette, ahol körömnyomok szántottak bele az avarba.
- Fáradt volt és elkeseredett – vonta le a következtetést a látottak alapján, és vékonyra szabott barna szemeit Ericára emelte. – Ezek a nyomok úgy tizenhat órája keletkezhettek. Ha visszaszámolunk, azidőtájt már esteledett. Az éjszakát a közelben tölthette. Persze, ha nem jött közbe valami…
Utolsó szavait már csak motyogva, mintegy magának suttogta, de Erica meghallotta, és riadtan kapta szája elé a kezét.
- Folytatnunk kell az utat – ugrott talpra a japán, s az irányt Ehrwaldék felé vette.
Ott még nyugtázta a helyes következtetést, miszerint az elveszett lány azon a helyen hagyta el a helyszínt, és elindult a dzsungelben a nyomokat követve.
A többiek nem sokkal lemaradva mögötte haladtak.
Szerencséjük volt, hogy a sűrű bozótosban világosan felismerhetőek voltak az Anne által letört gallyak, a fáradt lábak vonszolásától származó föltúrt avar. Vadak sohasem hagynak ilyen nyomokat. Csak elcsigázott, fáradt emberek.
Hamarosan elértek ahhoz a fához, amelynek üregében Anne az éjszakát töltötte. A szemlélődés során Tukida egyre meghökkentebbé vált, nem tudott hinni a szemének. Zavartan nézett körbe az odúban, és sokáig töprengő hallgatásba burkolózott.
Hosszas némasága és homlokráncolása a csapat figyelmét is fölkeltette, és a társaság köré gyűlve várta magyarázatát. Összeszedte gondolatait, és a csodálkozó emberek gyűrűjében lassan letelepedett egy fekvő fatörzsre, majd szólásra nyitotta ajkait.
- Hölgyeim és uraim, fölöttébb érdekes dologra bukkantam.
Mindenki izgatottá vált, Susan közbe is kotyogott.
- Mi történt vele? Ugye nem…
- Azt nem tudom, de itt töltötte az éjszakát, ráadásul sértetlenül. Különös módon valaki segítette.
A kapitány fölindultan a szavába vágott.
- Itt a dzsungelben élnek emberek?
Tukida leintette.
- Tudomásom szerint sem ember, sem más jó szándékú, civilizált lény nem él a vadonban. Viszont ezen a helyen Miss. Gormant annak rendje és módja szerint vendégül látta egy számomra ismeretlen valaki. Az odú olyan gyümölcsök maradványaival van tele, amit a hölgy nem szedhetett a közelben, illetve egyáltalán nem gyűjthetett saját maga. Az éjjelt egész biztosan itt töltötte, másnap megreggelizett, és elhagyta ezt a helyet. A nyomokból ítélve körülbelül két-három órája van ennek. Tehát ha azóta nem került veszélybe, vagy ha ismeretlen segítője még mindig vele tartózkodik, akkor nagy az esély rá, hogy életben van. Bevallom, ez számomra a csodával határosnak tűnik.
Szavait megkönnyebbült, és egyben csodálkozó sóhajok kísérték. Erica azonban hangot adott aggodalmának.
- De mi van akkor, ha az odúban már eleve összegyűjtött valaki némi élelmet, és Anne véletlenül felfedezte? – kérdezte. – Akkor az illető nem örülhetett Anne felbukkanásának. Mi történik, ha Anne birtokháborítást követett el, és ezért megtámadták és elhurcolták?
- Semmilyen erőszakra utaló nyom nincs a környéken – nyugtatta meg Tukida. – Azonkívül friss vizet találtam egy edényben, aminek a jelenléte nem utal rá, hogy itt egy előre felhalmozott éléskamra lenne. A gyümölcsök sem a tartósabb fajtából valóak, a lédús gyümölcsöket nem lehet hosszú ideig tárolni.
- Ebben igaza van – szólt Pete.
- Bárcsak a többiben is igaza lenne! – sóhajtotta Michael. – Javaslom, induljunk tovább! Később talán többet is megtudunk.
- Rendben – bólintott Tukida, és még egyszer körülnézett.
Agyában kérdések fogalmazódtak meg válaszok után kutatva. Talán mégiscsak léteznek azok az Őrzők? Hogyan titkolhatják létezésüket évszázadokon keresztül az emberi civilizáció előtt?
A Tybold dzsungelbolygónak is léteznek mitologikus történetei és hiedelmei, és köztudott, hogy bár az emberi elme titokzatos és fantáziadús, az ilyen történetek a valóságban gyökereznek. A tény az, hogy Tukida lassan barátkozni kezdett a gondolattal, hogy az öregek meséi mégsem csupán kitalációk.
Figyelmesen megkereste ismét a lány nyomait. Nem volt igazán nehéz dolga, csakúgy, mint eddig. De a legfurcsábbnak azt tartotta, hogy semmi nem utalt arra, hogy bárki is lett volna a lány társaságában. Egyetlen jel sem utalt erre. Nem értette a dolgot.
Aztán visszagondolt eddigi útjukra, és hirtelen világosság gyúlt benne. A csillogó valamit a fák koronaszintjében vette észre. Hiszen az a lény vagy repült, vagy a fák ágain közlekedett. Akkor hogyan is lennének nyomai az avarban? Most már kétsége sem volt felőle. De vajon hová csalta el a lányt, és mi célja van vele? Csak remélni tudta, hogy helyes volt a feltevése, miszerint segíteni akart neki.
- Indulás! – intett a kapitány, és a csapat újra menetelni kezdett, habár már meglehetősen nyúzottak voltak.
* * *
Tukida is tudta, hogy nemsokára pihenőt kell tartaniuk, de a feltámadt kíváncsisága nem hagyta nyugton. Eljött az idő, amikor az emberek egyre többször akadékoskodtak az erőltetett menet miatt. A kapitány tisztában volt azzal, hogy meg kell állniuk. Egy ritkább helyre érve megálljt parancsolt, és táborverésre szólította fel a csapatot. Tukida nem értett egyet a döntésével.
- Mr. Tukida! – szólította meg Michael. – Arra kérem, ügyeljen a csapatra, amíg én körülnézek a környéken.
- Ezt nem tartom jó ötletnek, uram! – ellenkezett az erdei vezető. – Hiszen nem ismeri eléggé ezt a dzsungelt, és egyedül felesleges veszélyeknek teszi ki magát! – próbálta meggyőzni. A többiek is csóválták a fejüket az ötlet hallatán.
- Mike! Ne indulj el egyedül! – kérte Erica. De a kapitány hajthatatlan volt.
- Nyugodj meg! – csitította a húgát. – Érzem, hogy Anne itt van valahol a közelben. Nem kóborlok el messzire, és tudok tájékozódni, ne aggódj! És ha veszély van, fellövök egy jelzőrakétát.
- Lehet, hogy akkor már késő – győzködte még a japán, de meghajlott az ezredes akarata előtt.
A kapitány útnak indult.
Őszintén szólva nem minden fenntartás nélkül vágott neki egyedül a vadonnak. Ha nem is ostobaságnak, de mindenképpen meggondolatlanságnak tűnt. De úgy gondolta, nem vesztegetheti az időt, amikor már csak egy karnyújtásnyira lehet a céltól.
Fegyverét mindig a keze ügyében tartotta, számítva az esetleges támadásra. Csodának tartotta, hogy a nő eddig túlélte ebben a veszedelmes közegben, de hálás volt annak a valakinek, aki segítséget nyújtott a lánynak, bármilyen célja volt is vele.
Igen, nem számított, nem érdekelte, csak az, hogy Anne él, és így vagy úgy, de vissza fogja kapni. Bármi is történt vele, majd kiheveri. Majd megpróbálja elfeledtetni vele.
Tudta, miért akarja egyedül megtalálni.
Félt a saját reakciójától, a saját érzelemkitörésétől, ami várható volt, ha rátalál a nőre. És nem akarta, hogy szemtanúi legyenek az esetnek.
Ám ha bármi bántódás érte Anne-t, az okozója keservesen meg fog fizetni érte. Indulat ébredt benne, gyötrődés, és kínzó vágy, hogy élve viszontláthassa a szeretett nőt.
Lehajolt időnként, hogy megnézze a nyomokat, közben fülelt, hogy minden gyanús neszt észrevegyen időben.
Nagyon közel járhat.
Olyan érzése volt, mintha valami csalná előre. Az ösztönei ettől még éberebbé tették.
Hamarosan mozgást vett észre, nem messze maga előtt. A szíve a torkában dobogott. Mintha valami ezüstösen megcsillant volna a fák között, aztán eltűnt a magasban. „Valami madár lehet” – gondolta.
Anne nevét kiáltotta, és gyorsabbra fogta lépteit. Egy pillanatra mintha a lány hangját is hallotta volna éppen abból az irányból, ahol a tüneményt észrevette.
A pulzusa felgyorsult, és most már folyamatosan a lányt szólította. Sietve vágott át a bozóton, nem törődött az arcának csapódó gallyakkal, míg végül egy sűrű bokor mögül meglátta a szívének oly kedves személy körvonalait.
Abban a pillanatban a lányon kívül nem létezett számára semmi más, és a valóság elmosódott az érzékszervei előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése