A falu, ahol a főpap általában tartózkodott, nem messze feküdt az európaiak táborától. Nem volt egy szegény falu, legalábbis nem tartozott a legelmaradottabb települések közé, már amennyire ezt helyi viszonylatban kijelenteni lehet. Rendszeres kapcsolatban voltak a várossal, amit nem tudtak megtermelni, azt onnan szerezték be.
Néhányan még dolgozni is a városba jártak, valamint kereskedni. Az asszonyok kézművesipari portékákat készítettek, főleg vásznakat, ékszereket és kosarat. Ezekkel néhányan a piacra mentek, hogy eladják, és a bevételből fedezni tudták a szükséges kiadásokat.
Catal innen származó gyerekeket bízott meg azzal, hogy figyeljék az európaiak mozgásait. Némi aprópénzért bármelyik gyerek hajlandó volt erre a játékra. Habár a szülők nem nézték jó szemmel, hogy Catal elvonja őket a munkától, amit el kellene végezniük, a pénzért és a tiszteletért, ami a főpap személyét övezte, szemet hunytak fölötte.
A gyerekek biztonságáért nem aggódtak, tudták, hogy bármelyikük képes megvédeni magát, ha kell, pláne, ha nincsenek egyedül.
Az idevalósiak egyáltalán nem tartották veszélyesnek a sivatagot. Együtt éltek vele, az otthonuk volt. A gyerekek attól fogva, hogy járni tanultak, megtanulták elkerülni a kockázatokat is. Nem okozott problémát a környéken élő skorpiók és viperák ottléte, de még a nagyobb testű vadállatok sem okoztak gondot. Ezekben a gyermekekben olyan korán kifejlődött a jó kockázatelemző és –megoldó képesség, mintha az anyatejből szívták volna magukba. Életképesebbek voltak a vad környezetben bármely fejlett civilizáció emberénél.
A főpap éppen kijött az egyik kunyhóból, amikor egy nyolc év körüli, félmeztelen kisfiú szaladt felé izgatottan, és heves szóáradatok közepette a poros úton. A gyerek szaporán kapkodta mezítlábas, vékonyka lábait, és karjaival intenzíven csapkodott és gesztikulált. Integetésére Catal földobta málháját lova nyergére, és elindult a fiú felé.
Érdekelték a hírek, amiket ilyen sietséggel akar közölni. Megállt előtte, és nyugalomra intette az élénk gyerkőcöt, aki még mindig nyüzsgölődött. Ezután a híreiről kérdezte, és a fiú elbeszélésének következményeként rajta is úrrá lett a határtalan izgalom. Nem is teketóriázott, dobott a gyereknek egy kis aprópénzt, és sietve lóra pattant.
El sem tudta hinni, hogy tényleg igaz, amiről koszos kis küldönce beszámolt neki. Diadalittas örömmel vágtázott végig az üresen tátongó sivatagban, útja egyenesen a régésztábor felé vitt. A saját szemével kellett meggyőződjön az aranyhajú lány létezéséről.
A gyerek egyértelműen leírta neki, hogy nézett ki a táborba érkező új személy, így hát semmi kétség afelől, hogy a sors ismét a kegyeibe fogadta.
Amíg lovagolt, azon agyalt, hogyan kellene az áldozati bárányhoz közelebb férkőznie.
Nem volt hosszú az út a falutól a táborig. Az utolsó métereket már lassabban tette meg. Meg nem állva, egyenesen belovagolt a sátrak közé. Látta, hogy az ott lévő emberek kérdően néznek rá, ahogy leugrik a nyeregből, és várakozóan néznek össze.
Egy jól megtermett férfi vált ki közülük, közelebb lépett, és először köszönt, aztán feltette a kérdést.
- Mi járatban erre, jóember?
Catal, a főpap magában megvetéssel, kifelé szívélyes mosollyal üdvözölte, és megpróbálta mézes-mázasra venni a figurát.
- Köszöntelek, uram. Békés utazó vagyok, és a fővárosba tartok az unokatestvéremhez. Nem veszik rossz néven, ha megállnék itt egy rövid pihenőre? A lovam eléggé fáradt a hosszú úttól, és vízre is szüksége lenne.
- Csak tessék, jóember – vonta meg a vállát Rob, és a tábor belső gyűrűje felé mutatott, ahol a víztartály állt. Még hozzátette: - Nem tűnik olyan kimerültnek a lova, de azt nem vitatom, hogy szomjas lehet ebben a hőségben.
Catal szeme megvillant, de alázatot erőltetett magára.
- Nem szeretem túlhajszolni az állatot, uram, ahol csak tudok, pihenek vele. Legutóbb néhány mérföldre innen, egy faluban álltunk meg, ahol abrakolt.
- Az szerencse – bólintott Harry, aki szintén a közelben állt. –, mer’ hát nálunk nincs egy fia lókaja se, mer’ lovunk sincs.
A főpap pillantásra sem méltatta, lovát vezetve nekiindult a víztartály felé. Sötét szemei lopva jártak ide-oda, hogy mindent jól megfigyeljen a táborban. Rob követte.
- És maguk mit csinálnak erre? – kérdezte mintegy mellékesen Catal.
- Régészeti feltárást végzünk a Kairói Nemzeti Múzeumnak – válaszolta Rob.
- Aha. Az biztos nagyon érdekes.
- Igen, az.
Ekkor lépett ki Andrew Forrester az egyik sátorból. Kicsit csodálkozott az idegen láttán. Rob gyorsan tisztázta a helyzetet.
- Főnök, ez az ember itt egy kis vizet kért a lovának. A városba utazik.
Catal meghajolt felé. Andrew egy bólintással viszonozta a köszöntést, és a lovat vette szemügyre.
- Gyönyörű állat.
- Látom, ért a lovakhoz, uram – hízelgett a főpap. – Ez egy kivételesen szép arab telivér. Tudja, időnként lovakkal kereskedem.
- Nem, nem értek túl jól hozzá – szabadkozott Andrew, és kedvtelve nézegette az állatot. – Mindössze laikus szemmel találom csodálatosnak.
Catal megkönnyebbült.
- Rob, kínáljátok meg a vendéget valami harapnivalóval! Én kiviszem Gloriát a munkaterületre – adta ki az utasítást, és lánya sátrához lépett. Bekiabált neki, hogy indulhatnak, mire kinyílt a sátorlap, és Gloria kilépett rajta teljes menetfelszerelésben. Karcsú alakján úgy állt a khakiszínű overall, amit anyjától kért kölcsön, hogy a munkások hangos füttyögésben és ujjongásban törtek ki.
Catal megbabonázottan állt meg.
Tüdejében bennakadt a levegő, és hosszú ideig nem is tudta kifújni. Ösztönösen elindult a lány felé, és megállt előtte néhány méterre. Ajkán ragadt a szó, mely kifejezte volna elragadtatását. Olyan hatással volt rá az álmaiból életre kelt tünemény, amit nem lehetett szavakkal elmondani. Soha nem gondolta volna, hogy ez a nő felülmúlja legmerészebb elképzeléseit is, és hiába látta álmaiban, a valóság teljesen letaglózta. Egy pillanatra elfelejtette, miért is van itt, elfelejtette, mit szán a sors ennek a lánynak, csak azt érezte, hogy őrá várt egész életében, és az övé kell legyen mindenáron.
Gloria is észrevette a táborban lévő idegent. Rá irányuló különös figyelme is látható volt. Feltűnő érdeklődése miatt a lány értetlenül állt.
Furcsa érzése támadt.
Ismerősnek tűnt az idegen, de különösen az a hipnotikus tekintet ragadta meg, amellyel a férfi ránézett.
Ezt a tekintetet már látta valahol.
Elfordult a férfi felől, aki még mindig mereven bámulta, és apjára mosolyogva beszállt a Jeepbe. Andrew a vezetőülésbe pattant, intett a munkásoknak, és elhajtott.
Gloria elgondolkodva fordult hátra az ülésen, pillantása összeakadt az idegen férfiéval, és összeráncolt homlokkal figyelte, amíg elmosódott körvonala el nem tűnt a látóhatáráról.
A táborban Catal tehetetlenül várta meg, amíg szeme elől veszti a nőt, aztán magához térve kábulatából megmozdította földbe gyökerezett lábait. Halk sóhajt eresztett el, és a nagydarab munkás felé fordult.
Rob széles vigyorral élvezte a férfi látható zavarodottságát.
- Nagyon szép lány a főnök lánya, mi? – kérdezte egyetértéssel.
Catal nem válaszolt, csak hallgatagon visszafordult lovához. A víztartályhoz vezette, ahol Rob a kezébe nyomott egy vödröt, és megeresztette a csapot. Catal megitatta nagyszerű hátasát, és kelletlenül megköszönte a vendéglátást. Rob még felvetette neki a reggeli lehetőségét, ám a főpap nem fogadta el. Mondván, hogy sürgős az útja, búcsút intett a tábor lakóinak, és hogy ne keltsen gyanút, elvágtatott a főváros irányába.
Egy mérföld megtétele után a szent oázist célozta meg.
Hálát kell adnia istenének, hogy ekkora kegyben részesítette. És kiengesztelni bűnös gondolatai miatt.
Mert az európaiak táborában Catal megfeledkezett magáról. Megfeledkezett küldetéséről, megfeledkezett arról, ki is ő, és elfelejtette, kit szolgál valójában. Nem látott mást, mint egy nőt, aki miatt elveszti józan ítélőképességét, és lealacsonyodik egy egyszerű halandó szintjére.
Ő, Catal nem dőlhet be egy aranyhajú nőszemély boszorkányos bűbájának! Hiszen a Napistentől erőt kap és hatalmat, mellyel vissza tudja verni ezt a varázslatot, melynek az a célja, hogy eltántorítsa őt sorsának beteljesítésétől.
Most meg kell erősítenie magát, elfogadnia urának akaratát, hogy átjárja lelkét az isten szelleme és dicsősége. A Szent Forrás vize megtisztítja majd a szennytől, mely elhomályosítja az igazlátását. Hiszen nem lehet, hogy egy asszony szelleme vetélkedjen szívében egy istenével!
Kételkedő gondolatai dühítették, türelmetlenül hajszolta lovát, hogy minél hamarabb az oázishoz érjen.
A barlang bejáratánál kipányvázta a lovat egy cserjéhez, és benn fáklyát gyújtott. Átment titkos szobáján, majd végighaladt az alagút jól ismert járatain, míg végül a titokzatos kertbe ért.
Első pillantása a rózsafára esett, és azon nyomban rémület támadt a szívében.
Tövénél elhullajtott virágszirmok vöröslöttek.
Tudta, hogy baj van, hiszen nem szokott a virág egyszerre levetni magáról ennyi szirmot, csak fokozatosan, napról napra egy-két darabot hullajt el. Megharagudott vajon a fényességes Napisten szolgájának renegát gondolatai miatt?
Eszébe jutott az a lehetőség is, hogy a virág csak egyszerűen megbetegedett, talán nem kapott elegendő mennyiségű vizet, vagy tápanyagot, netalán a mostanában uralkodó különösen meleg időjárástól hervadozik jobban a kelleténél, de azonnal el is vetette az ötletet, nehogy az isten még jobban kitaszítsa őt kegyelméből.
Gyorsan vizet merített a forrásból, hogy megöntözze a virágot, ezután a kőoltárhoz lépett, és leborult elé könyörögni.
A korsóból egy fatálba töltötte a forrásvizet, s imádkozás közben fejére locsolta, hogy megtisztuljon lelke a fertőtől. Megbocsátást és erőt koldult istenétől, hogy megtarthassa fogadalmát.
Hiába várt azonban isteni kinyilatkoztatásra, a reveláció ezúttal elmaradt. Alázattal és megtörten emelkedett talpra, szíve még mindig nehéz volt, de erős elhatározás töltötte el, és elindult, hogy megvalósítsa az évezredek óta tervezgetett szertartás előkészítését.
Senki nem állhat az útjába…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése