Anne feltápászkodott a földről. Az ismeretlen zajok egészen megrémisztették. Ijedten kapkodta a fejét jobbra-balra, hogy gyorsan észrevegye a veszélyt, ha rátalál.
Kétségbe volt esve.
Furcsa illatokat sodort felé a szellő, amely utat talált a fák ágainak rejtekzugai között, és ezek a szagok semmilyen ismert dologra nem emlékeztették.
Félelmetes volt a vadon, mely ölébe zárta, körülvette, szinte belélegezte magába. A szervezetébe itta a lányt, de Anne tudta, hogy idegen itt. És az idegen testet a szervezet előbb vagy utóbb kiveti magából.
A kérdés csak az, milyen lesz a kiiktatás módja?
Bekebelezi, elpusztítja magában, avagy épségben kiürül belőle? Rátalál-e valaki, vagy csontjait örökké őrizni fogja az erdő?
Nem így akart meghalni.
Nem ilyen elhagyatottan, úgy, hogy egész élete egy nagy nulla, hisz nem is élt még igazán! Az élete még csak most kezdődött, azzal, hogy megbízatást teljesíthet az Alakulatnál!
Ilyen gyorsan véget ért hát a küldetése?
Ez lehetetlen.
Hiszen csak most kóstolt bele a valóság eszenciájába, nem lehet, hogy máris fel kelljen adnia a küzdelmet, az álmait!
Harcolni fog!
Nem hátrálhat meg, nem adhatja fel ilyen egyszerűen!
Rá kell találnia a megfelelő ösvényre ezen az úttalan vidéken!
Összeszedte minden erejét és energiáját, amit a tehetetlenség és a félelem erősen meggyengített. Újra körülnézett, hogy idegei hozzászokjanak a feszült nyugalomhoz, mely az ősrengetegben uralkodott.
Elindult. Mindig csak előre. Szempillái rezegtek az erőlködéstől, hogy fáradtsága ne legyen terhére ebben a szorult helyzetben. Óvatosan hajtogatta félre a sűrűn összenőtt ágakat, melyek körülfonták, és gátolták a szabad mozgásban.
Réges-rég, még gyermekkorában imádta az erdőt. De hol voltak már azok az idők? Hol volt az a szelíd, csöndes, szeretetreméltó kicsi tölgyerdő a maga romantikus hangulatával, védelmező ölelésével, mely a maga módján biztonságot és kalandokat nyújtott egy gyermek magányában és unatkozásában ehhez a rémséges, áthághatatlan dzsungelhez képest, amely most megrémítette, amelyet nem ismert, csak hallomásból? S ez az ismeret nem töltötte el örömteli vágyakozással, inkább hangtalanul parancsolta neki, hogy meneküljön, fusson innen, amíg még van rá lehetősége!
Csak az a kérdés, merre szaladjon, hogy biztonságban érezhesse magát? Merre találhat menedéket?
Erre sajnos nem adott választ egyetlen bokor, egyetlen fatörzs, egyetlen zöldellő moha sem.
Anne tudta, hogy hamarosan besötétedik. Mi lesz akkor? Mi lesz, ha minden addig működő természetes érzéke is elhagyja? Gondolta, hogy éjszaka nem boldogul, nem indulhat bele a vakvilágba, már így is elég messzire került kiindulási helyétől, hiszen megállás nélkül menetelt. Úgy döntött, megáll éjszakára, megpróbálja bevackolni magát valami biztonságosabb helyre. Egy hatalmas fatörzset látott az imént, amelyen óriási lyuk tátongott. Megpróbálhatja.
Nagyon körültekintően járt el, nem tudhatta, ki vagy mi bújhat meg egy ekkora odúban. Hosszú ággal kotorászott felé, szerencséjére a nyílás teljesen elhagyatott volt. Annak kifejezetten örült, hogy nem közvetlenül a talajról nyílt, hanem magasabban, persze még így sem érezhette teljesen biztonságban magát.
Amikor felmászott, és körbevilágította a kis zugot, fellélegzett. Nem volt benne sem kígyó, se semmilyen más vadállat. Csak egy pókháló közepén terpeszkedett el egyszerű vendéglátója, de Anne úgy döntött, megkísérli kitelepíteni az addigi házbérlőt. Undorodott a pókoktól, és nem akart egy fedél alatt lakni akár egy példánnyal is!
Sajnálta ugyan az állatot, de nem ismert irgalmat.
Miután sikeresen eltávolította a nem kívánatos lakótársat, lombokból, levelekből és mohából kényelmes fekhelyet alakított ki a sivár üregben. Már minden tagja zsibbadt volt, mire elkészült, ezért örömmel töltötte el, hogy végre lepihenhet. Tudta, hogy nagyon éberen kell aludnia, nehogy váratlan látogatók zavarják meg nyugalmát, de annyira hívogatta az ágy, hogy nem bírt ellenállni.
Elhelyezkedett kezdetleges fekhelyén, mely mintha élete legkényelmesebb nyoszolyája lett volna, és mély álomra szenderült. A fáradság és kimerültség úrrá lett fölötte, meg sem hallotta már a zizegést, sustorgást, madárneszezést, a vibráló éjszakai zajokat, agyát lefoglalta a jótékony, pihentető álom.
Nem hallotta meg azt a suhogó hangot sem, mely közvetlenül menedéke előtt támadt, s nem látta az elsötétedő odúszájat sem, mely tudatta volna vele, hogy látogatója érkezett.
A magasból ezüstösen csillogó, kicsi, vékony alak ereszkedett alá selymes fényű szárnyain. Megtelepedett az egyik alsó vastag ágon, és körbenézett.
Mintha változás történt volna, mióta nem járt erre. Szemben a letördelt gallyak idegen betolakodó érkeztét jelezték. Ösvényt vágva maga előtt érték el kedvenc búvóhelyét, és mivel sehol másutt nem látta távozásának nyomait, a lény tudta, hogy az idegennek még itt kell tartózkodnia a közelben.
Apró, hegyes orrával szimatolni kezdett, s rögtön megérezte az idegen szagát. Ismerős volt a szag, mégis valahogy más. Furcsa aromáját nem értette, nem ijesztette meg, mint azok, amelyekkel addig találkozott.
Azok veszélyt jeleztek.
Ez itt nem.
Inkább félelmet és kétségbeesést vélt kiolvasni belőle. Nem az a hatalomittas, átható aroma áradt felé, mint azokból a gyilkoló lényekből, akik időnként ideérkeznek, és halomra ölik a dzsungellakókat trófeák után kutatva. Persze lehet, hogy szükségük van rá az életben maradásukhoz, élelem kell nekik, mint a többi húsevő vadnak, de ő mégsem tudta megérteni aljas módon elkövetett gyilkolászásukat. Nem mindig tisztességesek a módszereik, gyakran alattomos csapdákat gyártanak, és nem adnak lehetőséget az állatnak a védekezésre, ahogy az a dzsungel törvényei szerint szokás. De hát azok nem tartoznak a vadon fiai közé, mit is lehetne tőlük elvárni! Bezárkóznak a maguk átlátszó, erős burkába, mely kolóniáikat védi.
Jyg sokat repült a burokba zárt, átjárhatatlan települések felé, érdeklődve figyelte, hogyan folyik az élet azokközött. Elámult a különös dolgokon, melyek teljesen ismeretlenek voltak előtte.
Érthetetlenek számára a buboréklakók. De egyben nagyon vonzódott hozzájuk.
Milyen kár, hogy nem lehet velük kapcsolatot teremteni! Pedig biztosan van közöttük nagyon rendes példány is!
Jyg már megtanulta a maga kétszáz évével, hogy minden nép közt találni kegyetlen, erőszakos egyedeket, és jó, kedves, barátságos példányokat is. Fiatalnak számított még, de bölcsesség lakozott lelkében, és valamiféle örökös kíváncsiság, amivel mindig megdöbbenést keltett saját fajtája között. Élete során sokat tanult a természetről, a dzsungelről, élőlényekről, melyek az ő életének léptékei szerint gyorsan változtak, újultak, alakultak. A jugongok nyolcszáz vagy ezer évig is eléltek, tanúi voltak a dzsungel kialakulásának, szinte sajátjuknak érezték az egész bolygót.
De jöttek az emberek, a különös lények, furcsa masináikkal, és féltek beilleszkedni az őserdő élővilágába, inkább buborékokkal szigetelték el magukat. Átalakították környezetüket, behálózták a vadont érdekes csőszerű ösvényekkel, amelyen csak ők járhattak. Időnként felkeresték az erdőt élelem után kutatva, de ez az anyagáramlás egyoldalú volt. Csak ők rabolták ki a vadont, a vadonnak ritkán volt alkalma arra, hogy elégtételt vegyen.
Egy ideje azonban mintha a buboréklakók is magukba szálltak volna. Nem volt céltalan mészárlás, nem hagyták el mocskaikat szanaszét a természetben, jobban vigyáztak, mit miért csinálnak – mintha megjavultak volna. Talán felismerték, és tisztelni kezdték a természet törvényszerűségét, és megpróbálnak alkalmazkodni, nem kizsarolni, mint azelőtt. Ki tudja?
Jyg mindenesetre érdeklődve tanulmányozta ezeket a lényeket, próbálva megérteni gondolkodásmódjukat. Csak ne lennének annyira elszigetelve!
Most, ahogy ott ült a faágon a buboréklakó után szaglászva, hatalmas fénylő barna szeme kitágult izgalmában. Végre alaposan szemügyre veheti az egyiküket! De vigyáznia kell, nem tudhatja, hányadán állhat vele! Hiszen ez egyedül van, nem úgy, mint azok, akikkel eddig találkozott, akik csapatosan törtek be az erdőbe. Természetes, hogy fél, de lehet attól erőszakos szörnyeteg!
De Jyg kíváncsisága hatalmas volt, és ezt az új illatot egészen kellemesnek találta az addig megismertekkel szemben.
Volt valami vonzó benne, amit eddig még nem tapasztalt.
Hátha sikerül vele kapcsolatot teremteni!
Ha mégsem, és kiderül az ellenkezője, még mindig tudja, hogy szabaduljon meg a betolakodótól.
Ezekkel a gondolatokkal felajzva közelített az odú felé, majd óvatosan, ugrásra készen bekukkantott.
Tökéletesen látott a sötétben, és azonnal észrevette a benn kuporgó alakot. „Milyen kicsi és kecses!”– fogalmazódott meg benne az első gondolat. Alaposan szemügyre vette az alvó buboréklakót, és megállapította, hogy nem olyan, mint azok, akikkel eddig találkozott. Törékenyebbnek tűnt, fejét jókora sörény borította, mely betakarta az arcát, és körülötte az odú belsejét.
Jyg megérintette a haját, s álmélkodva fedezte fel, milyen puha és selymes a tapintása. A buboréklakó formáját tekintve eltért fajtabéli társaitól, és Jyg arra a következtetésre jutott, hogy ez az egyed nőnemű. A jugongok is kétneműek voltak, ezért Jyg hamar tisztába jött a dologgal. Eddig még csak hímneműek jöttek a dzsungel mélyére, nőneműeket csak a kupolákban látott, és nagyon csodálkozott, hogy került egy ilyen törékeny nőnemű egyed teljesen egyedül a vadon közepére.
Biztosan eltévedt.
Láthatólag nem volt nála semmi veszélyes tárgy, amelyet fajtársai előszeretettel használnak ezen a környéken, így Jyg arra gondolt, hogy ez a lény most nagyon ki van szolgáltatva, és minden valószínűség szerint itt fog pusztulni a dzsungelben.
Jyg erre a gondolatra megborzongott, mert nagyon szerette és tisztelte az életet, és nem bírta elviselni az értelmetlen halált, még ha egy buboréklakóról van is szó.
A jugongok biztosan bolondnak fogják érte tartani, de úgy döntött, egy darabig gondját viseli ennek az elhagyatott, magányos lénynek, aki még álmában is meg-megremeg a félelemtől.
Nem tehet róla, de megszánta a lányt.
Kisimította a lány arcából a hajszálakat, és elgyönyörködött a látványban. Biztos volt benne, hogy a nőnemű lény a maga fajtájának mércéjével nézve is gyönyörű. Nagyon harmonikusak a vonásai és lágyak. Jugong létére is vonzónak találta.
Elfordult az alvótól, és kirepült a szabadba. Ezüstös testén és szárnyain megcsillant a hold és a tengernyi csillag fénye. Tett egy kört a tisztáson, megjelölve a helyet, majd visszatért az odúhoz, és nyílásának kerületét bekente szárnymirigyeinek váladékával.
Ezzel jelezte az erdő vadjainak, hogy messzire kerüljék el a territóriumát. Tudta, hogy minden állat felismeri a jugongok jelzését, és soha nem mernének szembeszállni fajának képviselőjével.
Miután megtette óvintézkedéseit, felszállt a magasba, és nekilendült éjszakai kirándulásának.
Anne semmiről nem tudva, békésen aludt tovább immár biztonságos kis zugában, az őserdő őreinek védelme alatt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése