(Mesék szárnyain... részlet 10)

Gloria kitárt karral állt a pusztában.

Hagyta, hogy a könnyű szellő, mely rendkívül ritka volt ezen a vidéken, végigsimogassa magasba emelt arcát, és átöblítse hajának aranyló tincseit. Lehunyt szemének pillái megrezdültek, szinte magával ragadta a szabadságnak ez a különös érzése.

Egyedül volt.

Átjárta a meleg, mely a hajnali órák ellenére már egyre intenzívebben fitogtatta erejét. Csodálatosan üde volt a levegő, ezért is kóborolt el ilyen messzire a tábortól.

Szülei ugyan figyelmeztették, hogy ne kószáljon el egyedül, inkább kérjen egy kísérőt, ha körül akar nézni a környéken, de ezt a meghitt pillanatot senkivel nem volt kedve megosztani.

A távolban vadállat üvöltött. Talán egy oroszlán?

A fenséges hang borzongást csalt tarkójának pihéi közé. Nem tudta, félelem-e, amit érez, vagy a vadon hívására való ösztönös reakció. Orrlyukai kitágultak, pulzusa felgyorsult, és érezte az ereiben felpezsdült vér lüktetését.

Szaladni kezdett.

Eközben arra vágyott, hogy kitárt karjaival egyetlen pillanatra körülölelje az egész világot.

Hangosan felkacagott, nevetése túlharsogta a száraz fűben élő madarak és apró rágcsálók halk motozását, az élet ezerféle zaját ebben a látszólag kihalt világban.

„Ha most látna valaki – gondolta magában szórakozottan –, biztos azt hinné, megőrültem!”

De ez most nem számított. Csordultig betöltötte az a fékezhetetlen eufória, vad szabadság, mely környezetéből táplálta.

A láthatáron megjelent egy halvány porfelhő.

Gloria megtorpant, és abba az irányba meredt.

„A tábor felől jön” – gondolta megnyugodva, és integetni kezdett.

A porfelhő mérete egyre nőtt, majd előbukkant belőle egy terepjáró elmosódott körvonala. Ahogy közeledett, a jármű egyre tisztábban kivehető lett, és a lány csakhamar felismerte azt a Jeepet, amelyikkel előző nap érkezett.

William Forbes vezette.

A terepjáró lefékezett a közelében, és Gloria meghökkenten figyelte, ahogy felettébb mérges utasa kiugrik belőle.

• Neked teljesen elment az eszed? – ordított rá a lányra. – Meghibbantál, hogy se szó, se beszéd nekivágsz a pusztának? Legalább szólhattál volna, hogy: „Hé! Ti hülyék! Lelépek egy időre, majd jövök!”; vagy valami hasonlót! – vicsorgott.
• Nem gondoltam, hogy ekkora hűhót csaptok a dologból – válaszolt hűvösen Gloria.
• Mégis, szerinted anyád mit gondolt, amikor reggel bement a sátradba, és hűlt helyedet találta?
• Ki vagy te? Az apám? Hogy mersz ilyeneket mondani nekem? – csattant fel a lány. Forbes dühösen folytatta.
• Ha az lennék, jól elfenekelnélek! De lehet, hogy Andrew is megteszi, csak vigyelek haza! – villámlott a szeme a méregtől. – Mégis mi a jó eget kerestél itt a semmi közepén?
• Csak megnéztem, ahogy felkel a Nap – felelt a lány ábrándozva.

Forbes felakadt szemmel, ujjaival az arcába marva szitkozódott.

• Dilis tyúk! Arra nem gondoltál, hogy eltévedhetsz? Itt jóformán minden irány egyforma.
• Kösz, de tudok tájékozódni – húzta fel az orrát a lány, majd a felkelő Napra mutatott, és amikor látta, hogy Willy tüdeje megtelik az újabb szóáradathoz, még hozzátette: - Ja, és holmi vadállatokkal se hozakodj itt elő!

Forbes a fejét fogta indulatában, aztán elkapta Gloria karját. Rángatni kezdte a Jeep felé.

• Tudok menni magamtól is, köszönöm! – kiabált rá a lány, de William még azután is tartotta. – Hé! Engedj már el, te idióta! Nem hallod, amit mondtam?

Forbes rávillantotta a tekintetét.

• Majd ha biztonságban tudlak a kocsiban – közölte valamivel nyugodtabb hangnemben, és betuszkolta a terepjáróba.

Gloria morcosan ült az autóban, és gyilkos pillantásokkal bombázta a mellette ülő férfit. Annak nem kellett nagy megfigyelő képesség, hogy észrevegye ezt.

• Bocs – törte meg a feszült csendet, miközben tovább hajtott a poros talajon. – Nem akartam durva lenni, de elég nagy kalamajkát okoztál a táborban. A szüleid halálra kerestek.
• Akkor is tapló voltál – fintorgott Gloria, mintha büdöset szagolt volna, és duzzogva karba öltötte a kezét.
• Oké, tapló voltam, beismerem. Kiakasztottál. Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen csitrik után kelljen szaladgálnom.
• Még hogy én csitri? Mit képzelsz te magadról, nagyokos? – háborgott a lány.
• Jó, jó! Ne kapd fel a vizet! – csitította a férfi, és ránézett kissé poros szemüvege fölött. Gloria nagyon mulatságosnak találta így az arckifejezését, és felkacagott.

Dühe elpárolgott. Visszaköltözött belé a vidámság, és ez mintha a mellette ülő férfira is átragadt volna.

• Muris, ahogy kinézel a szemüveged fölött – csilingelt a lány nevetése. – Megtörölhetem? – és választ nem is várva lekapta a férfi szeméről. Az egy kissé félrehúzta a kormányt a meglepetéstől, mire a lány a hullámvasút-szerű imbolygástól Forbes ölébe dőlt.
• Még szerencse, hogy nincs út, és nem tudunk az árokban kikötni! – hahotázott Gloria, mit sem sejtve arról, mekkora zavarba jött útitársa.

Forbes érzékei egy kicsit megkavarodtak, amikor a lány az ölébe pottyant. Hirtelen tudatába ötlött, hogy egy hihetetlen szépségű nő van a közelében. Mit a közelében! Egyenesen a karjaiban fekszik, és egyre közelebb kerül, ahogy a Jeep ugrál az egyenetlen talajon.

Sajgó vágy lett úrrá rajta, arcát pír borította be.

Zavartan kilopta szemüvegét a lány kezéből, és az orrára tolta.

Szerencsére Gloria semmit nem vett észre az érzelmi közjátékból. Még mindig kuncogott, ahogy próbált kikászálódni sofőrje öléből, és saját erőlködésétől nem hallotta a férfi tüdejéből feltörő hatalmas sóhajt sem.

• Bocsánat – mosolygott Gloria ismét a helyén, és nevetéstől kipirult arca sajátos érzésekre gerjesztette Forbes szívét, és testének bizonyos tájékát.

Megrázta a fejét, hogy gondolatai kitisztuljanak, és mogorvaság mögé rejtette zavarát.

• Hogy neked milyen hülye tréfáid vannak! – szólt hűvösen, de Gloria kérdő arckifejezésére még folytatta: - Még hogy nem csitri! – dohogott. – Hát szerinted ez felnőtt emberhez méltó viselkedés?

Gloria pajkosan vállat vont.

„Sajnos külsőre egyáltalán nem tűnik csitrinek” – tűnődött magában Forbes.

Nem sokáig morfondírozhatott ezen, mert gyorsan a táborban találták magukat. Kathleen kétségbeesetten szaladt az autó felé.

• Ó, Gloria, drágám! Miért tűntél el egyedül? – aggodalmaskodott.
• Ne haragudj, anya! Különben sem mentem messzire.
• Úgy megijesztettél!
• Bocsánatot kérek! Ezer bocs, tényleg! Eszembe sem jutott, hogy így túlreagáljátok a dolgot – szólt türelmetlenül a lány. – Lépjünk már át ezen!

Egy darabig még el kellett tűrje anyja sopánkodását, de inkább apjának a reakciója viselte meg.

Andrew Forrester egy szót sem szólt, de szemrehányó tekintete jobban fájt Gloriának egy arculcsapásnál.

Lehajtott fejjel követte apját a sátorba. Odabenn ráemelte nagy zöld szemeit, és bűnbánóan megszólalt:

• Apu, mi volt az a nagy bűn, amit tettem?
• Az, hogy anyádnak szörnyű perceket okoztál – felelte a férfi csendesen, aztán közelebb lépett a lányhoz, és magához vonta. – Légy szíves, szólj, ha el akarsz menni valamerre! Tőlem mehetsz, ahová csak akarsz, azt csinálsz, amit akarsz, mert felnőtt vagy, kicsim. De tudomásul kell venned, hogy idegen helyen vagy, idegen szabályok között, és csak úgy lehetünk biztosak a biztonságodban, ha te is együttműködsz. Hidd el, bárki szívesen elkísér, ha kéred!
• Ó, apu! Hiszen olyan jó érzés volt odakinn egyedül! Annyira kikapcsolta a gondokat a fejemben! – mosolygott fel a lány.
• Hát, igen. De vigyázz, olyan ez, mint a kábítószer! Könnyen hozzászokik az ember. Én már csak tudom, milyen érzés ez a fene nagy szabadság, ami mindig hív egyre újabb és újabb utakra…
• Legalább te megértesz engem – sóhajtotta Gloria megkönnyebbülten.
• Hát persze hogy megértelek! Na jó – tolta el magától lányát Andrew. – Ma megmutatom az ásatás helyszínét, ha érdekel.
• Naná! – lelkesült fel lánya. – Alig várom, hogy lássam!