Andrew Forrester némán figyelte, hogyan dolgoznak munkásai. Kénytelen volt néha-néha közbeszólni, amikor látta, hogy nem megfelelően bánnak egy-egy értékes lelettel.
Bár elég tapasztalt segédmunkások voltak, mégsem figyeltek mindig oda a dolgukra. A kezdeti időkben még fontos volt számukra minden. Izgatottak, érdeklődőek voltak. Hiszen az nagyszerű érzés, amikor véletlenül felszínre bukkan valami nagyon értékes dolog. De amikor már mindent láttak, mindent megtaláltak, a leltárba vétel nem volt túl érdekfeszítő. Ekkor már nehéz volt ébren tartani a figyelmet.
- Vigyázz arra az óriási korsóra, Harry! Ötezer évet már kibírt, nehogy most küldd az örök vadászmezőkre, oké? – szólt a férfi egy durva kinézetű embernek, aki egy majd embernagyságú festett agyagkorsót próbált arrébb vonszolni. A férfi megállt egy pillanatra, hogy letörölje izzadt homlokáról a rátapadt koszt és lét, aztán Andrewhoz fordult, és elvigyorodott.
- Ugyan, főnök! Ha úgy akar vigyázni rá, mint a hímes tojásra, jöjjön ide, és próbálja meg azt, amivel én kísérleteztem az imént! Az igazat megvallva nem tudom, mi lehet olyan nehéz ezen a hatalmas cserépen!
- Tele van homokkal, Harry. Csak ennyi – felelte derűsen Andrew, és odafordult egy másik munkáshoz, aki egy furcsa ládát tisztogatott.
- Hé, Rob! Hagyd azt abba, és segíts itt egy kicsit!
- Rögtön megyek! – hangzott a válasz. Rob feltápászkodott a földről, megigazította óriási szalmakalapját, és odalépett hozzájuk.
- Valahogy le kellene fektetni, és kivájni a fölösleget a hasikájából. De úgy, hogy ne málljon le az a szép, festett máza! – mondta a két fickónak Andrew.
- Várj Rob! Hozok szalmát – intett Harry, és egy megkezdetlen bálához cammogott. Rászólt egy vékony fiúra, aki azonnal megbontotta neki. Hatalmas karjába felkapta a majd fél bála szalmát, és visszaérve a korsóhoz leborította mellé.
- Erre az ágyra fektessük a kicsikét! – dörmögte végül, és ketten megragadták a nagy edény két fülét.
- Vigyázz, le ne törjön, mert nem marad egy ép hely sem a seggeden! – suttogta Rob erőlködve, miközben a nehéz cserépkorsó oldalra dőlt. Óvatosan tartották, nehogy kicsússzon a kezükből, majd szép lassan leeresztették a puha szalmára. Rob leemelte kalapját, és egy tiszta ronggyal végigtörölte homlokát, nyakát és vállát.
- Hű, az anyját! Mekkora egy dög! Mi a csudának csinálták ilyen nagyra?
- A gazda ebben bújt el, amikor azt leste, mit csinál a felesége a távollétében!
- El tudom képzelni! – nevetett Rob, és belevágta vésőjét a korsóban megkeményedett agyagos földbe. Mindössze egy apró rögöcske pattant ki a véső nyomán. Nagyot koppant a földön és elgurult. „Ezt a kőkemény bélést igencsak nehéz lesz kivájni belőle!” – gondolta Rob.
A barlang bejáratában egy alak jelent meg. A szűk nyílást úgy betakarta, hogy a dolgozó emberek a hirtelen árnyéktól felkapták fejüket. Az egyik munkás hunyorogva intett felé, és megszólította.
- Asszonyom! Lenne olyan szíves elállni a fény útjából?
- Ó, elnézést! – mondta bűnbánóan a nő, és beljebb lépett. Amikor Andrew észrevette feleségét, otthagyta a gigantikus cserép körülötti munkálatokat, és az asszony elé sietett.
- De jó, hogy itt vagy, Kathy! Nélküled úgy unatkoztam!
Kathleen belenézett férje kék szemeibe, és nevetett.
- Épp te mondod ezt? Hiszen csak lazsálsz egész nap! Ezeknek az embereknek több okuk lenne ilyet állítani – mutatott körbe a dolgozókon. A férfi közel lépett a nőhöz, és kezébe fogta arcát.
- Azt, hogy nélküled unatkoznak? – vigyorodott el.
- Ó, de mamlasz vagy! – kocogtatta meg Kathy férje homlokát.
- Tudom. Ennek ellenére tényleg hiányoztál – suttogta a fülébe a férfi. Aztán odahajolt, és megcsókolta.
- Főnök, ebben van valami! – hallatszott egy öblös hang, egészen úgy, mintha valami kútból tört volna elő.
Andrew szelíden eltolta magától az asszonyt.
- Bocsáss meg! – szólt sajnálkozva, és odafordult Robhoz, aki fél testtel benn kutatott a korsóban. Körülötte szanaszét hevertek a kivágott rögök. Harry megpróbált belesni társához, ám a sötétben semmit nem látott.
Ekkor Rob tolatni kezdett kifelé. Kezében valami dobozféle volt. A férfi arca a vastag porréteg alatt is vidámnak hatott.
- Azt hiszem, ez valami ládaféle lehet, uram! – vigyorgott, és ingujjával dörzsölni kezdte a sötét, szabályos alakú tömböt. Andrew kíváncsian leguggolt mellé.
- Miből gondolod, hogy láda? Olyan, mint egy darab agyagtömb.
- Üreges. És valami zörög benne.
Bár elég tapasztalt segédmunkások voltak, mégsem figyeltek mindig oda a dolgukra. A kezdeti időkben még fontos volt számukra minden. Izgatottak, érdeklődőek voltak. Hiszen az nagyszerű érzés, amikor véletlenül felszínre bukkan valami nagyon értékes dolog. De amikor már mindent láttak, mindent megtaláltak, a leltárba vétel nem volt túl érdekfeszítő. Ekkor már nehéz volt ébren tartani a figyelmet.
- Vigyázz arra az óriási korsóra, Harry! Ötezer évet már kibírt, nehogy most küldd az örök vadászmezőkre, oké? – szólt a férfi egy durva kinézetű embernek, aki egy majd embernagyságú festett agyagkorsót próbált arrébb vonszolni. A férfi megállt egy pillanatra, hogy letörölje izzadt homlokáról a rátapadt koszt és lét, aztán Andrewhoz fordult, és elvigyorodott.
- Ugyan, főnök! Ha úgy akar vigyázni rá, mint a hímes tojásra, jöjjön ide, és próbálja meg azt, amivel én kísérleteztem az imént! Az igazat megvallva nem tudom, mi lehet olyan nehéz ezen a hatalmas cserépen!
- Tele van homokkal, Harry. Csak ennyi – felelte derűsen Andrew, és odafordult egy másik munkáshoz, aki egy furcsa ládát tisztogatott.
- Hé, Rob! Hagyd azt abba, és segíts itt egy kicsit!
- Rögtön megyek! – hangzott a válasz. Rob feltápászkodott a földről, megigazította óriási szalmakalapját, és odalépett hozzájuk.
- Valahogy le kellene fektetni, és kivájni a fölösleget a hasikájából. De úgy, hogy ne málljon le az a szép, festett máza! – mondta a két fickónak Andrew.
- Várj Rob! Hozok szalmát – intett Harry, és egy megkezdetlen bálához cammogott. Rászólt egy vékony fiúra, aki azonnal megbontotta neki. Hatalmas karjába felkapta a majd fél bála szalmát, és visszaérve a korsóhoz leborította mellé.
- Erre az ágyra fektessük a kicsikét! – dörmögte végül, és ketten megragadták a nagy edény két fülét.
- Vigyázz, le ne törjön, mert nem marad egy ép hely sem a seggeden! – suttogta Rob erőlködve, miközben a nehéz cserépkorsó oldalra dőlt. Óvatosan tartották, nehogy kicsússzon a kezükből, majd szép lassan leeresztették a puha szalmára. Rob leemelte kalapját, és egy tiszta ronggyal végigtörölte homlokát, nyakát és vállát.
- Hű, az anyját! Mekkora egy dög! Mi a csudának csinálták ilyen nagyra?
- A gazda ebben bújt el, amikor azt leste, mit csinál a felesége a távollétében!
- El tudom képzelni! – nevetett Rob, és belevágta vésőjét a korsóban megkeményedett agyagos földbe. Mindössze egy apró rögöcske pattant ki a véső nyomán. Nagyot koppant a földön és elgurult. „Ezt a kőkemény bélést igencsak nehéz lesz kivájni belőle!” – gondolta Rob.
A barlang bejáratában egy alak jelent meg. A szűk nyílást úgy betakarta, hogy a dolgozó emberek a hirtelen árnyéktól felkapták fejüket. Az egyik munkás hunyorogva intett felé, és megszólította.
- Asszonyom! Lenne olyan szíves elállni a fény útjából?
- Ó, elnézést! – mondta bűnbánóan a nő, és beljebb lépett. Amikor Andrew észrevette feleségét, otthagyta a gigantikus cserép körülötti munkálatokat, és az asszony elé sietett.
- De jó, hogy itt vagy, Kathy! Nélküled úgy unatkoztam!
Kathleen belenézett férje kék szemeibe, és nevetett.
- Épp te mondod ezt? Hiszen csak lazsálsz egész nap! Ezeknek az embereknek több okuk lenne ilyet állítani – mutatott körbe a dolgozókon. A férfi közel lépett a nőhöz, és kezébe fogta arcát.
- Azt, hogy nélküled unatkoznak? – vigyorodott el.
- Ó, de mamlasz vagy! – kocogtatta meg Kathy férje homlokát.
- Tudom. Ennek ellenére tényleg hiányoztál – suttogta a fülébe a férfi. Aztán odahajolt, és megcsókolta.
- Főnök, ebben van valami! – hallatszott egy öblös hang, egészen úgy, mintha valami kútból tört volna elő.
Andrew szelíden eltolta magától az asszonyt.
- Bocsáss meg! – szólt sajnálkozva, és odafordult Robhoz, aki fél testtel benn kutatott a korsóban. Körülötte szanaszét hevertek a kivágott rögök. Harry megpróbált belesni társához, ám a sötétben semmit nem látott.
Ekkor Rob tolatni kezdett kifelé. Kezében valami dobozféle volt. A férfi arca a vastag porréteg alatt is vidámnak hatott.
- Azt hiszem, ez valami ládaféle lehet, uram! – vigyorgott, és ingujjával dörzsölni kezdte a sötét, szabályos alakú tömböt. Andrew kíváncsian leguggolt mellé.
- Miből gondolod, hogy láda? Olyan, mint egy darab agyagtömb.
- Üreges. És valami zörög benne.
Rob felemelte, és a fülénél rázni kezdte a dobozt.
- Nagyon nehéz – állapította meg, és letette a szalmás földre. – Mintha legalábbis aranyból lenne.
Andrew felvette a vésőt a földről, és kapargatni kezdte a test egyik felületét. Körülötte összegyűlt a kíváncsi népség, és figyelték a műveletet.
Egyszer csak lepattant róla egy pikkelyszerű homokréteg, és alóla csillogó fémfelület bukkant elő.
A sárgán fénylő tárgy láttán elkerekedett a férfi szeme, és meglepve felkiáltott.
- Ördögöd van, Rob! Ez arany! Színtiszta arany!
Jó időbe telt, míg nagyjából letisztította a ládikót. Nem engedte át senkinek ezt a munkát.
A sok rátapadt agyag alatt csodálatos díszített mintázat tűnt ki. Ehhez hasonló szép motívumokkal még nem találkoztak ittlétük során. Andrew megpróbálta felnyitni a dobozt, de nem sikerült. Hosszas vizsgálódás, kutatás után felfedezte rajta az apró gombot, amely a zárat kellett, hogy nyissa. Ujjával benyomta a parányi billentyűt, és majdnem felkiáltott örömében, amikor felpattant a kis szelence fedele.
A munkások ugráltak és tapsoltak.
- Nagyszerű vagy, drágám! – mosolygott a felesége, és szájon csókolta párját, aki ettől még rózsaszínűbben látta a világot, mint eddig. Tátott szájjal és félve pillantott a láda belsejébe.
Ámulva fedezték fel a tartalmát.
A dobozban néhány aranylemez volt, televésve óegyiptomi írásjelekkel, valamint egy csodálatos aranygyűrű. A gyűrű karikája kívülről színes drágakőlapocskákkal volt kirakva, s középen egy hatalmas gyémánt pompázott.
Ez a lelet volt ittlétük legérdekesebb darabja.
Kathleen ujjongva kapta ki férje kezéből az ékszert, és azonnal ujjára próbálta.
- Uau! – kiáltotta örömteli hangon, mert olyan jól állt a kezén, mintha az egyiptomi aranyműves az ő méretére készítette volna.
- Jaj, mi ez? – sikoltotta ijedten, amikor a gyűrű színes ékkövei felizzottak saját színükben, és csillagszóróhoz hasonló szikrákat lövelltek ki magukból.
- Kathleen gyorsan lehúzta ujjáról, majd eltartotta magától. A gyémánt csiszolt oldalacskái a szivárvány színeiben kezdtek pompázni, és kísértetiesen váltogatták egymást.
A körülállók megütközve nézték a csodálatos jelenséget.
- Boszorkányság! – hallatszott egy suttogó hang valahonnan.
- Ezt nem csinálhatta ember – dünnyögte Andrew, s a felesége rábámult.
- Mit beszélsz?
- Nem akarok itt holmi fáraóátkokkal előhozakodni, de erre ember nem lenne képes! – suttogta a férfi, majd kivette az asszony kezéből a szikrázó karikát, és egy határozott mozdulattal az aranyládikóba helyezte. Aztán megfogta az egyik lapocskát.
- Ezeket el kell olvastatnunk Willyvel. Akkor talán megtudhatunk néhány dolgot. Valamit csak írtak róla ezeken a darabokon!
Mindannyian értetlenül meredtek az imént még izzóan élő csodára, mely most fakó, élettelen tárggyá lényegült vissza. Mindenki másként vélekedett róla, s nem jutottak közös nevezőre fölötte, de megérteni sem tudták, amit láttak.
- Oké, uraim! Mindenki folytassa a munkáját! – adta ki a parancsot Andrew, és lecsapta a láda fedelét.
A varázs megtört, a megmerevedett emberek életre keltek, és lassanként helyreállt az eredeti munkarend. Andrew utasította Robot és Harryt, hogy fejezzék be a korsó tisztítását.
Kathleen közben karon fogta férjét, és kivezette a barlangból. Andrew még mindig szorosan tartotta az aranydobozt.
Kinn a Nap kíméletlenül sütött, fénye vakítóan tört meg a ládika felszínén. A sivatagos egyiptomi föld sárgán fogta körül a rejtett barlangot, és a kis városkát, mely egészen közel feküdt az eltűnt királysírhoz. Egészen közel, alig hat-hét kilométernyire, és mégsem fedezte fel senki soha ezeket a kincseket. Sőt, még a kutatócsoport sem tárta fel a valódi értékeket, amit a kripta magában kell, hogy rejtsen. Még nem találták meg a sírkamrát!
Mennyi dolguk lesz hát! Találtak néhány vakon végződő járatot, amit nem értettek. Megtévesztésnek építették talán? De merre kell akkor tovább menni? Minden lehetséges utat bejártak, de sehol nem jutottak át. Néhol a folyosók visszakanyarodtak, és egymásba torkolltak. Bonyolult, mesterien szerkesztett alagútrendszerrel álltak szemben. Képtelenség volt megtalálni a helyes utat.
Akkor William Forbes azt a parancsot adta, hogy a zsákutcák végeit kezdjék el kibontani. Nekifogtak a munkának, és egy hétig dolgoztak eredmény nélkül. Feladták, mivel némelyik alagútban több méternyi falat kivájva sem találtak átjáróra.
Erre gondolt Andrew, miközben kezében az új szerzeménnyel, felesége oldalán végre meglátta a táborukat. Bázisuk kicsi, kempingszerű, összepakolható volt.
Az egyik nagyobb sátor felől dübörgő rockzene hallatszott. Azonnal tudták, ki a lakója, s hogy jó helyen járnak. Kathleen széthúzta a sátorvásznat és bekukucskált, mielőtt belépett volna, aztán füléhez kapta a kezét, ahogy rázúdult a fülsiketítő robaj.
Willy Forbes benn volt, és a ritmusra mozogva az asztal fölé hajolt. Persze fülén viselte fülvédőjét. Egy nagyítóval a kezében valami törmeléket vizsgált fehér papíron. Kathleen bekiabált hozzá, ám Willy nem hallotta meg, csak énekelt tovább gyötrően hamis hangon. A nő elszántan belépett a sátorba, és egy gyors mozdulattal kikapcsolta a magnót. Forbes a hirtelen támadt csöndtől felkapta fejét, és belevigyorgott kollégái elgyötört képébe.
- Mit segíthetek? – kérdezte szívélyesen. Kathleen felsóhajtott.
- Istenem, mikor érem meg, hogy valami kellemes, nyugodt zenét hallgatsz? Például valami finom, fülbemászó, régi egyiptomi dallamot?
- Á, ne untass, szivi! Tudod, hogy én a legújabb kor híve vagyok! – legyintett.
- Pedig itt az ideje, hogy visszatérj a múltba, Willy Forbes! Nézd meg ezeket! – toppant be Andrew, és hangja ércesen vibrált a levegőben.
- Mit találtál már megint, mázlista?
A férfi letette az asztalra a ládát, és felnyitotta a fedelét. Willy meglepetten hajolt közelebb, és kivette a gyűrűt.
- Csak nem leltétek meg az átjárót?
- Nincs olyan szerencsénk, William! Nincs ott semmiféle további folyosó – mondta Kathleen. – De nézd meg ezt itt! Egy agyagkorsóból halásztuk elő. Ha láttad volna, mit tud!
- Kivette Forbes kezéből a gyűrűt és felhúzta az ujjára. Várt egy darabig, de nem történt semmi. Forbes türelmetlenül dobbantott a lábával.
- Mit tud? Miért vagytok olyan izgatottak? Én nem látok semmit. Különben nagyon jól áll neked. Nem akarod megtartani?
Kathleen zavartan levette kezéről az ékszert és visszadobta a dobozba.
- Mindegy! Az a lényeg, hogy mindent megtudjunk erről a gyűrűről. Mindent! Érted? Ezeken a lapokon biztos van valami fontos feljegyezve. El kellene olvasnod – mondta Andrew.
- Oké, az rendben lesz!
Willy biztos volt a dolgában.
- Most rögtön kezdjek hozzá? – kérdezte.
- Minél hamarabb – felelte a régész.
Andrew nem volt türelmetlen, de ez a dolog izgatta a fantáziáját. William még csendesen hozzátette:
- Nincs igazatok. Biztosan érzem, hogy van ott valami… valami, amitől talán tartanunk kell. A java még hátravan…
- Nagyon nehéz – állapította meg, és letette a szalmás földre. – Mintha legalábbis aranyból lenne.
Andrew felvette a vésőt a földről, és kapargatni kezdte a test egyik felületét. Körülötte összegyűlt a kíváncsi népség, és figyelték a műveletet.
Egyszer csak lepattant róla egy pikkelyszerű homokréteg, és alóla csillogó fémfelület bukkant elő.
A sárgán fénylő tárgy láttán elkerekedett a férfi szeme, és meglepve felkiáltott.
- Ördögöd van, Rob! Ez arany! Színtiszta arany!
Jó időbe telt, míg nagyjából letisztította a ládikót. Nem engedte át senkinek ezt a munkát.
A sok rátapadt agyag alatt csodálatos díszített mintázat tűnt ki. Ehhez hasonló szép motívumokkal még nem találkoztak ittlétük során. Andrew megpróbálta felnyitni a dobozt, de nem sikerült. Hosszas vizsgálódás, kutatás után felfedezte rajta az apró gombot, amely a zárat kellett, hogy nyissa. Ujjával benyomta a parányi billentyűt, és majdnem felkiáltott örömében, amikor felpattant a kis szelence fedele.
A munkások ugráltak és tapsoltak.
- Nagyszerű vagy, drágám! – mosolygott a felesége, és szájon csókolta párját, aki ettől még rózsaszínűbben látta a világot, mint eddig. Tátott szájjal és félve pillantott a láda belsejébe.
Ámulva fedezték fel a tartalmát.
A dobozban néhány aranylemez volt, televésve óegyiptomi írásjelekkel, valamint egy csodálatos aranygyűrű. A gyűrű karikája kívülről színes drágakőlapocskákkal volt kirakva, s középen egy hatalmas gyémánt pompázott.
Ez a lelet volt ittlétük legérdekesebb darabja.
Kathleen ujjongva kapta ki férje kezéből az ékszert, és azonnal ujjára próbálta.
- Uau! – kiáltotta örömteli hangon, mert olyan jól állt a kezén, mintha az egyiptomi aranyműves az ő méretére készítette volna.
- Jaj, mi ez? – sikoltotta ijedten, amikor a gyűrű színes ékkövei felizzottak saját színükben, és csillagszóróhoz hasonló szikrákat lövelltek ki magukból.
- Kathleen gyorsan lehúzta ujjáról, majd eltartotta magától. A gyémánt csiszolt oldalacskái a szivárvány színeiben kezdtek pompázni, és kísértetiesen váltogatták egymást.
A körülállók megütközve nézték a csodálatos jelenséget.
- Boszorkányság! – hallatszott egy suttogó hang valahonnan.
- Ezt nem csinálhatta ember – dünnyögte Andrew, s a felesége rábámult.
- Mit beszélsz?
- Nem akarok itt holmi fáraóátkokkal előhozakodni, de erre ember nem lenne képes! – suttogta a férfi, majd kivette az asszony kezéből a szikrázó karikát, és egy határozott mozdulattal az aranyládikóba helyezte. Aztán megfogta az egyik lapocskát.
- Ezeket el kell olvastatnunk Willyvel. Akkor talán megtudhatunk néhány dolgot. Valamit csak írtak róla ezeken a darabokon!
Mindannyian értetlenül meredtek az imént még izzóan élő csodára, mely most fakó, élettelen tárggyá lényegült vissza. Mindenki másként vélekedett róla, s nem jutottak közös nevezőre fölötte, de megérteni sem tudták, amit láttak.
- Oké, uraim! Mindenki folytassa a munkáját! – adta ki a parancsot Andrew, és lecsapta a láda fedelét.
A varázs megtört, a megmerevedett emberek életre keltek, és lassanként helyreállt az eredeti munkarend. Andrew utasította Robot és Harryt, hogy fejezzék be a korsó tisztítását.
Kathleen közben karon fogta férjét, és kivezette a barlangból. Andrew még mindig szorosan tartotta az aranydobozt.
Kinn a Nap kíméletlenül sütött, fénye vakítóan tört meg a ládika felszínén. A sivatagos egyiptomi föld sárgán fogta körül a rejtett barlangot, és a kis városkát, mely egészen közel feküdt az eltűnt királysírhoz. Egészen közel, alig hat-hét kilométernyire, és mégsem fedezte fel senki soha ezeket a kincseket. Sőt, még a kutatócsoport sem tárta fel a valódi értékeket, amit a kripta magában kell, hogy rejtsen. Még nem találták meg a sírkamrát!
Mennyi dolguk lesz hát! Találtak néhány vakon végződő járatot, amit nem értettek. Megtévesztésnek építették talán? De merre kell akkor tovább menni? Minden lehetséges utat bejártak, de sehol nem jutottak át. Néhol a folyosók visszakanyarodtak, és egymásba torkolltak. Bonyolult, mesterien szerkesztett alagútrendszerrel álltak szemben. Képtelenség volt megtalálni a helyes utat.
Akkor William Forbes azt a parancsot adta, hogy a zsákutcák végeit kezdjék el kibontani. Nekifogtak a munkának, és egy hétig dolgoztak eredmény nélkül. Feladták, mivel némelyik alagútban több méternyi falat kivájva sem találtak átjáróra.
Erre gondolt Andrew, miközben kezében az új szerzeménnyel, felesége oldalán végre meglátta a táborukat. Bázisuk kicsi, kempingszerű, összepakolható volt.
Az egyik nagyobb sátor felől dübörgő rockzene hallatszott. Azonnal tudták, ki a lakója, s hogy jó helyen járnak. Kathleen széthúzta a sátorvásznat és bekukucskált, mielőtt belépett volna, aztán füléhez kapta a kezét, ahogy rázúdult a fülsiketítő robaj.
Willy Forbes benn volt, és a ritmusra mozogva az asztal fölé hajolt. Persze fülén viselte fülvédőjét. Egy nagyítóval a kezében valami törmeléket vizsgált fehér papíron. Kathleen bekiabált hozzá, ám Willy nem hallotta meg, csak énekelt tovább gyötrően hamis hangon. A nő elszántan belépett a sátorba, és egy gyors mozdulattal kikapcsolta a magnót. Forbes a hirtelen támadt csöndtől felkapta fejét, és belevigyorgott kollégái elgyötört képébe.
- Mit segíthetek? – kérdezte szívélyesen. Kathleen felsóhajtott.
- Istenem, mikor érem meg, hogy valami kellemes, nyugodt zenét hallgatsz? Például valami finom, fülbemászó, régi egyiptomi dallamot?
- Á, ne untass, szivi! Tudod, hogy én a legújabb kor híve vagyok! – legyintett.
- Pedig itt az ideje, hogy visszatérj a múltba, Willy Forbes! Nézd meg ezeket! – toppant be Andrew, és hangja ércesen vibrált a levegőben.
- Mit találtál már megint, mázlista?
A férfi letette az asztalra a ládát, és felnyitotta a fedelét. Willy meglepetten hajolt közelebb, és kivette a gyűrűt.
- Csak nem leltétek meg az átjárót?
- Nincs olyan szerencsénk, William! Nincs ott semmiféle további folyosó – mondta Kathleen. – De nézd meg ezt itt! Egy agyagkorsóból halásztuk elő. Ha láttad volna, mit tud!
- Kivette Forbes kezéből a gyűrűt és felhúzta az ujjára. Várt egy darabig, de nem történt semmi. Forbes türelmetlenül dobbantott a lábával.
- Mit tud? Miért vagytok olyan izgatottak? Én nem látok semmit. Különben nagyon jól áll neked. Nem akarod megtartani?
Kathleen zavartan levette kezéről az ékszert és visszadobta a dobozba.
- Mindegy! Az a lényeg, hogy mindent megtudjunk erről a gyűrűről. Mindent! Érted? Ezeken a lapokon biztos van valami fontos feljegyezve. El kellene olvasnod – mondta Andrew.
- Oké, az rendben lesz!
Willy biztos volt a dolgában.
- Most rögtön kezdjek hozzá? – kérdezte.
- Minél hamarabb – felelte a régész.
Andrew nem volt türelmetlen, de ez a dolog izgatta a fantáziáját. William még csendesen hozzátette:
- Nincs igazatok. Biztosan érzem, hogy van ott valami… valami, amitől talán tartanunk kell. A java még hátravan…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése