9.
Anne Gorman lassan ébredezett. Felült fűágyán, megdörzsölte szemeit, majd maga elé meredt. Aztán még egyszer szemet dörzsölt, mert azt hitte, káprázik.
Pedig ilyesmiről nem volt szó. Előtte különféle finomságok, gyümölcsök pompáztak, kellették magukat az éhes tekintetek előtt. Rácsodálkozott az élelemre. Ki tehette oda? És hogy nem vette észre?
Mélyen aludhatott, pedig úgy vigyázott, hogy éber maradjon!
Megrettent egy pillanatra, hiszen a lakoma bizonyította, hogy valaki járt erre, még ha jó szándékkal is, de ez lehetett volna az ellenkezője is.
Hogyan képes valaki itt élni a vadon közepén, ezernyi veszedelemben? Ki lehetett az idegen?
Anne lassan rájött, hogy valószínűleg elfoglalhatta az illető búvóhelyét. Még szerencse, hogy nem vette nagyon a szívére a birtokháborítást.
A lány rávetette magát a gyümölcsökre, korgó gyomra már nagyon követelte a belevalót. Fenséges eledel volt. Olyan gyümölcsök is voltak előtte, amilyeneket még sohasem látott. Mégis, valahogy megbízott vendéglátója ízlésében.
Nem bánta meg. Amikor jóllakott, szedelőzködni kezdett.
Halk suhogás zavarta meg.
Ijedten hőkölt hátra, amikor megpillantotta a jövevényt.
Jyg leereszkedett a vastag fatörzsre. Véget ért élelembegyűjtő körútja. Az apró kezeiben lévő különös termés héja – mely hasonlított a kókuszdióéra – friss forrásvízzel volt tele. Bekukkantott az üregbe, s egyenesen a buboréklakó kerekre tágult szemei meredtek vissza rá.
Jyg félelmet érzett, és bizsergő izgatottságot. Megtorpant.
Sohasem állt még szemtől szemben egyetlen buboréklakóval sem. Mi van, ha rosszul ítélte meg ezt a sötét loboncú nőstény példányt? Mi van, ha meg akarja majd támadni, miután rájön, mennyire védtelen egy jugong az ő fajtájához képest?
De az nem lehet. Hiszen érzi a lényből felé áramló félelem és csodálkozás keverékét. Mindketten egyformán tartanak a másiktól, de lassan kialakul egy kapocs, mely megnyugtatja a kedélyeket. Jyg ebben határozottan biztos volt.
Anne bizalmatlanul méregette a kicsi, ezüstpikkelyes, szárnyas lényt, hasonlót sem látott soha. Nem tűnt veszélyesnek, inkább érdeklődést olvasott ki különös fényű tekintetéből. Aprócska ujjaiban tálfélét fogott, s ebben megcsillant a víztükör.
A jövevény óvatos mozdulattal letette az edényt, majd egyik ezüstös pálcikaujjával a lány felé tolta. Közben apró, kerek orrlyukai kitágulva szimatoltak a levegőbe, s hallatszott finom szuszogása. Halk, madárfüttyre emlékeztető hangokat adott ki, mintha megnyugtatni akarná a lányt.
Anne szintén vigyázva nyúlt a vízért, s lassan emelte ajkaihoz. Nagyon üdítő, friss volt, tökéletesen oltotta szomját. Visszatette a csöbört a padozatra, és köszönömöt rebegett. Hangjára a lény halk trillázásba fogott, mintha boldogságát és örömét adta volna tudtára.
- Ki vagy te? – suttogta Anne a jelenség felé nyújtva kezét, attól félve, hogy talán meg sem érintheti, szétfoszlik a levegőben.
A válasz újabb csilingelő hangsor formájában érkezett.
- Sajnos, nem értelek – rázta meg a fejét a lány. Hirtelen mozdulatától a kis jövevény hátrébb rebbent, és ijedt sikkantást hallatott. Anne erre visszahúzódott, és mentegetőzve megszólalt.
- Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj! Kérlek, ne félj tőlem!
Megnyugtató hangjára, és tágra nyílt szemének látványára a lény elcsendesedett, és érdeklődve követte tekintetével mozdulatait. Anne lassan pakolgatni kezdte az élelem maradékait, s mintegy mellékesen, beszélni kezdett.
- Sosem láttam még hozzád hasonló élőlényt. Nagyon szép vagy. Biztosan te hoztad ide ezt a sok finomságot is, mint a vizet. Köszönöm neked. Tudod – pillantott fel közben –, nagyon jó, hogy itt a rengetegben van kihez szólni, elég rossz érzés volt egyedül. Ne haragudj, hogy elfoglaltam a búvóhelyedet. Nagyon kényelmes volt. Kár, hogy nem érted a szavaimat, igazán segíthetnél megtalálni a bejáratot az emberek városába.
Halkan felsóhajtott. Szomorúan figyelte a lény érdeklődően csillogó szemeit. Tudta, ha megértetné vele, hogy mit is akar, ez a teremtmény biztosan tudná az utat kifelé az őserdőből.
Jyg figyelmesen hallgatta, ahogy a buboréklakó beszélt. Kíváncsi volt, vajon mit mondhat. Időnként ide-oda mozgott, nem tudta, mitévő legyen. Látta, amint az ember vágyakozva a sűrűbe réved beszéd közben, s gyanította, hogy hazahúzza a szíve. Érezte a belőle áradó magányt és elhagyatottságot, és tudta azt is, hogy a buboréklakó nem jószántából keveredett a dzsungelbe. Tudta ezt, már csak azért is, mert reggeli élelemgyűjtő körútján fölfedezett egy csapat embert, akik hatalmas csomagokkal megrakottan éppen ebbe az irányba tartottak, átvágva a bozótoson. Követte őket egy darabig, de attól félve, hogy felfedezik, hamar megvált tőlük. Igaz, hogy egy alkalommal tudtukon kívül segített rajtuk, amikor egy nardergon fente rájuk éles fogait. Elcsalta a fenevadat a figyelmetlen buboréklakók közeléből, különben nagyon pórul jártak volna.
Azon morfondírozott, vajon a törzs mit szólna ezekhez a buboréklakó-mentő akciókhoz, ha megtudnák. Biztosan tökkelütöttnek tartanák, és alapos dorgálásban lenne része. A jugong törzsfők mindig azt tanítják, hogy nem szabad beavatkozni a természet rendjébe. Az életképtelenek pusztuljanak, az erősek pedig maradjanak fenn. A természetes szelekció mindig a helyes úton halad. De Jyg képtelen lett volna tétlenül nézni, ahogy a nardergon elintézi a csapat embert.
Különben pedig mindjárt sejtette, mi céljuk van a buboréklakóknak a dzsungelben. Az elveszett nőstényt keresték. Vissza kell vezetnie őt az övéihez.
Ahogy egymást bámulták csendben az ember és a jugong, elméjükben ugyanaz a dolog fogalmazódott meg. Segítséget kérni és segítséget nyújtani. Habár Jyg szívesen maradt volna még egy ideig a buboréklakó társaságában, hogy alaposabban megismerje természetét, jól tudta, hogy ez a környezet nem megfelelő a másik számára. Felügyelet és istápolás hiányában hamar áldozatául esne a vadon kegyetlen és emberpróbáló körülményeinek, és Jyg nem őrizhetné örökké, hiszen más kötelezettségei is akadnak. Itt a rengetegben pedig bármely pillanatban utolérheti a vég.
Határozott.
Visszajuttatja őt az emberekhez.
Csivitelésbe kezdett, amivel meglepte a lányt. Ezüstös ujjaival először magára, majd a fák felé mutatott. Anne értetlenkedő arckifejezését látva közelebb ugrott a lányhoz, és füttyök sorozatát zúdítva rá, megragadta ruhája ujját. Húzni kezdte az odúban a kijárat felé, amíg Anne agyában megvilágosodott a szándéka.
Először nem értette, mitől lett olyan heves vendéglátója. Egy pillanatig az volt a benyomása, hogy el akarja zavarni a búvóhelyéről, de ez a feltevés ingatag lábakon állt, mivel akkor nem etette és itatta volna. Végül rájött, hogy a lény megértette vágyakozását, és a maga módján akarta tudtára adni segítő szándékát. Abból, hogy folyamatosan a fák közé mutat, jelzi, merre kell elindulnia, ha vissza akar térni a civilizációba.
- Köszönöm neked – fogta meg hálásan a vékony kézfejet, megtorpanásra késztetve a gazdáját, aki egy pillanatra megrettent az érintéstől. De kezük hosszan egymásba simult, s ezt mindketten a bizalom jeleként értékelték. Az ifjú jugong bólintott, s indulás előtt beleszagolt a levegőbe.
Aztán hirtelen a levegőbe lendült, s ezüst szárnyait könnyedén lebegtetve repülni kezdett abba az irányba, amerre az embercsapat útvonalát sejtette. Meg-megállt a levegőben, hátrafordult, és intett a lánynak, hogy kövesse.
Anne kissé nehézkesebben mászott le a fáról, de újult erővel a szívében, kipihent tagokkal vágott neki a sűrű vadonnak, az ezüstösen csillogó lény nyomában, hogy áttörve a veszélyes akadályon, megtalálja az elvesztett civilizáció biztos menedékét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése