Anne lassan botorkált a szűk alagútban, apró lámpájának fénye oly halvány és erőtlen volt, oly kevéssé világította be a járatot, hogy meg-megbotlott az aljzat göröngyein. Szíve kissé erőteljesebben ütött a helyén, mint rendesen, ám túlzottan nem félt. Inkább az izgatottság kerítette hatalmába, vágy a mindig újabb és újabb után. A nyirkos falakon végigfutó ujjai nyálkás mohákat tapintottak, az érintéstől a lány megborzongott. A távolból halk kopogás hallatszott, és valami csobogás, mintha forrás csörgedezne a barlang mélyén.
Kusza gondolatok keringtek agyának apró bugyraiban. Csodálkozott saját vakmerőségén, amiért képes volt egyedül lemerészkedni a mélybe. Néha-néha egy csöppet haragudott is magára, mert nem tud nyugodtan megülni a biztonságban, és örökké csak a bajkeverés jár az eszében.
„Miért? – kérdezte – Miért kell nekem mindenbe beleütnöm az orromat?”
Már az a tény, hogy beleszeret egy olyan férfiba, aki nyilvánvalóan a legjobb barátnője kegyeit keresi, önmagában is megbotránkoztatta. Nem szerette az ilyen zűrös ügyeket, pedig világéletében a legzavaróbb tényezők vették körül. Hiába, a sorsát senki nem kerülheti el.
Ahogy haladt, a zaj egyre erősödött, s a távolból gyenge világosság szűrődött felé.
„Na végre – gondolta magában – Azt hiszem, kijutok.”
Látta, hogy nem messze előtte a barlang szája mintha egy nagyobb üregbe nyílna. A néhány pillanat, amíg gyorsított léptekkel odaért, a várakozás jóleső izgalmával töltötte el. Hanem amint a nyíláshoz ért, a bámulattól elfelejtett minden addigi zavaros gondolatot, amely foglalkoztatta. Helyüket a csodálkozás és a döbbenet vegyes érzete vette át.
A tág üreg, amelyet csupán nagyobbacskának vélt, valójában egy hatalmas termet foglalt magában. Tízszer, százszor, ezerszer óriásibb volt, mint amire számított. De még a méreteit is felülmúlta az a látvány, amely megmutatkozott Anne szemei előtt.
A terem közepét óriási tiszta vizű tó foglalta el, mely kiért egészen a barlang két oldaláig. A lány először kissé megijedt, hogy csapdába esett és nem tud továbbmenni, hiszen hogyan tudna átkelni egy ekkora víztömegen?
Hanem egyik oldalt észrevette, hogy egy kőpárkány ugrik ki a barlang falából, ami valószínűleg a víz romboló munkájának volt az eredménye. A párkány másfél méterig nyúlt be a tó fölé, és egészen a túlpartig tartott. Ha sikerül felmásznia rá, könnyűszerrel végigsétálhat rajta a másik oldalra. Ez a gondolat fogalmazódott meg benne, amikor figyelmét valami egészen más ragadta meg.
Az üreg tetején felfedezett egy mennyezetről lelógó, uralkodói méretekkel rendelkező, fenséges szépségű cseppkőképződményt. Felmerült benne, vajon hány millió év kellett ennek a tüneményes jelenségnek a létrejöttéhez?
Valahonnan fény szűrődött a barlangba, s a kósza napsugár szikrázó csillagporként verődött vissza a cseppkő opálosan fénylő felszínén. A belerakódott ásványi anyagoktól ezer színben játszott, a víz szintén szétszórta a rávetődött fénysugarakat, így a teremben angyali, s egyben földöntúli hangulat uralkodott.
Anne most már nagyon örült, hogy mégis engedett a kísértésnek. Aztán hirtelen feleszmélt, s órájára pillantott.
Milyen régen bolyong már erre! Ideje lenne a kijutáson törni a fejét.
A kőperem egy kicsit magasan volt neki, ezért megpróbált a falon nagyobb kiugrókat keresni, amiben megkapaszkodva felmászhatna.
Többszöri próbálkozás és kisebb kellemetlenségek után sikerült feljutnia. Odafenn még körülnézett, megvakarta maszatos orrát, leporolta a mászástól összekent ruházatát, majd elindult a víz felett a túloldalra. Szorosan a falhoz lapulva haladt, nehogy le kelljen néznie. Kissé tériszonyos hangulata volt a magasban, különösen akkor, amikor itt-ott igencsak egyenetlennek és meredeknek bizonyult a párkány.
Néha-néha elátkozta magát, amiért eszébe jutott ez az észvesztő ötlet. Fellélegzett, amikor megpillantotta a folytatódó alagutat maga előtt. Itt már könnyen leléphetett a szilárd aljzatra, nem kellett másznia, a párkány majdhogynem folytonosan ment át a folyosó padozatába.
Úgy érezte, vetnie kell még egy pillantást az ellenkező irányba. Megfordult hát, s rátekintett a cseppkőmonstrumra. Szinte elakadt a lélegzete szörnyülködésében.
A képződmény ezen oldala nem az évmilliók véletlenszerű építésének eredményét mutatta, sokkal inkább külső beavatkozás nyomait találta rajta.
Hogy hogyan jutott fel oda bárki is, még kérdéses volt, de tény, hogy megtette. Mintha valaki foggal-körömmel tépte volna össze az alaposan felépített színes cseppkövet. Aki feljutott oda, annak bizonyára szárnyai lehettek.
De vajon miért kellett így megcsúfolni egy felbecsülhetetlen értékű természeti remekművet? Anne most biológusi szemmel gondolt erre, és rosszallását egy szemöldök-összevonással és homlokráncolással fejezte ki.
„Nem érdemes ezen törnöm a fejem – gondolta. – Inkább próbáljak meg innen kijutni!”
Figyelmét újra kiszabadulására irányította. Már nem lehet túl messze, ezt érezte. Visszafelé nem tudott menni, hiszen úgysem lenne képes felmászni az akna nyílásán. A kiabálással pedig nem menne semmire. Ugyan ki hallhatná meg keserves hangját? Egy út van előtte, s remélte, hogy hamarosan civilizált környezetbe ér.
Hirtelen baljós sejtelmei támadtak. Nem tudta megmagyarázni, de szívét szorongó félelem szorította össze.
Indulnia kell!
Maga mögött hagyott cseppkövet, tavat, és nekivágott az ismeretlennek.
Egymás után hagyta el a kanyarokat, s közben rájött, hogy valami hatalmas, föld alatti csatornarendszerben kóvályog. Azért fohászkodott, hogy hamar találkozzon értelmes emberi lényekkel, különben megőrül.
Nemsokára halvány fény derengett fel előtte. Szaporábban szedte lépteit, s csakhamar valami sűrű, bozótszerű, lombos növényzetnek ütközött. Ennek ágai közül hatolt keresztül a gyenge világosság. Talán egy másik parkba jutott? Anne megpróbálta szétfeszíteni az ágakat, elég kevés sikerrel.
Látta, hogy alul több fény ömlik be a bozóton át, s ezért lehajolt, hogy közelebbről is megvizsgálhassa a dolgot.
Határozottan nagyobb volt a nyílás. Ugyan még mindig nem fért át rajta, de némi fazonigazítás után átjuthat a szabadba. Figyelmébe ötlött, milyen szabályos lyuk tátong odalent. Igaz ugyan, hogy egynéhány gally az idők folyamán túlnőtt, mégis határozottan felismerhető volt, hogy ezen keresztül korábban rendszeresen jártak. Hogy kik, avagy mik, azt egyelőre a homály fedte.
Anne tördelni kezdte a benyúló ágakat, hogy minél tágasabb legyen az átjárási lehetőség. Amikor jó idő múltán elkészült a nyílás kitágításával, óvatosan átfurakodott rajta.
Nem igazán örült az elétáruló látványnak. Az az ábránd, hogy végre civilizált környékre kerülhet, hirtelen semmivé foszlott. Nem maradt belőle egyéb, mint a rideg valóság. És körös-körül a végeláthatatlan dzsungel ezer veszéllyel és rejtéllyel a szívében…
A lány beleborzongott a felismerésbe.
Ezerszer elátkozta magát ostobasága miatt, amiért nem maradt meg szép nyugodt biztonságában.
Cseberből vederbe zuhant.
Menekült saját érzései elől, s most ki tudja, ezután milyen szörnyűségektől kell megszabadulnia!
Lehet, hogy soha nem térhet vissza a társai közé? Itt kell pusztulnia a vadon kellős közepén?
Előtört belőle az eddig oly makacsul takargatott, s visszafojtott gyermeki lénye. Ez a másik én a lelkében elzárva bujdokolt régóta kényszerű száműzetésben, hogy létezéséről is alig vett tudomást. De most már megtört a köré épített elefántcsonttorony börtön, s Anne zokogva, bánatosan omlott a földre, testét buja zöld aljnövényzet takarta be gondosan, óvón, megvédve amúgy védtelen lelkét…
A fák szomorúan ingatták mindentudó, ezeréves, bölcs koronáikat, s mozdulataikban az elkövetkezendők veszedelmének híre lappangott…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése