Hétágra tűzött a Nap. Nem volt tanácsos ilyenkor sokáig állni a szabadban megfelelő védőfelszerelés nélkül, s hogy azt megtegye valaki, hogy a meleg felszerelést magára vegye, még kevesebb esély volt rá. Aki csak tehette, inkább elrejtőzött a végzetes sugarak elől.
Amerre a szem ellátott, egy teremtett lelket sem lehetett észrevenni, pedig ott aztán volt merre nézni! Bármerre is tekintett az ember, csönd, kihalt, véget nem érő puszta sárga homokvidék vette körül. A lég mozdulatlanul függött, nem volt sem égi, sem földi erő, amely vette volna a fáradságot, hogy megzavarja mély, nyugalmas merengésében.
Az egész vidék végeláthatatlan gyomrú fűtött katlanként működött. Civilizálatlanul, ridegen, ám éppen forróságával űzött el minden emberit, minden más betolakodót a földjéről.
S volt, akiknek mégis otthont nyújtott. Munkát, álmokat, életet.
A bennszülöttek.
Egyiptom egy része óriás városaival megfelelő védettséget élvezett, de mi volt a forgalomtól távol élő emberekkel? Hogyan védekezhetnének ők a természet eme nélkülözhetetlen, mégis fokozottan veszélyes elemével szemben? Városba költözéssel?
S közülük ugyan melyik viselné el a nagyváros zűrzavaros, élénk, rohanó rajcsűrjét, amikor a csend, a nyugalom és békesség otthonában éltek mindeddig? S ki adna számukra megélhetési lehetőségeket?
Miért cserélnék fel tehát ezt a szabadságot a lakótelepek zsúfoltságával, járványos betegségeivel?
Inkább elvonultan, de boldogságban élik kis életüket a sivatag egy-egy távoli kis szigetén, ahová még nem tört be a civilizáció rút gépezete, hogy felőrölje a Föld drágaköveinek utolsó mesebeli gyöngyszemeit is.
Az oázisok lakói szerényen, meghitt összhangban élnek paradicsomi környezetükkel, s vigyáznak, hogy szépsége, életereje, mely őket is táplálja, minél tovább pompázzon számukra.
Egy-egy ilyen tündérkert úgy el van rejtve a kapzsi világ szeme elől, hogy még létezéséről sem tudnak. A hely papjai olykor életüket áldozzák isteneik szent pihenőhelyének biztonságáért.
Hányszor próbálkoznak idegen törzsek utat lelni a titkos szentélybe, de még soha, senkinek nem sikerült szentségtelen lábaival illetni a Szent Oázis porát. Minden tudós álma megtalálni Isten édeni kertjét, ahonnan valaha, az idők kezdetekor az Úr elűzte Ádámot és Évát, a Paradicsomot, amelyről azt hiszik, hogy nem pusztult el, s ott rejtőzködik valahol a sivatag pusztaságában, megbújván sziklák s porfelhők között.
A keresztények ugyan az Édenkertet látnák benne, ám a főpap tudja, hogy az eldugott oázis magának a Napistennek, az egyiptomi fáraók ősatyjának szentélye, kinek szelleme az idők végezetéig fogja őrizni rejtett gyöngyét, legértékesebb ékszerét ennek a züllő, pusztuló világnak.
Catal, a főpap még lemetszett egy ágacskát a rózsafáról, s a korsóból, ami lábai mellett állt, a tövére locsolta a vizet. Aztán elindult az ösvényen a sziklák felé, ahol kis tavacskába gyűlve a kőből eredt a sivatagban oly áhított kristálytiszta víz.
Megmerítette a korsót, s megöntözte a többi növényt is, majd visszatért a rózsafához. Csendben elidőzött mellette, nézegette a tűzvörös virágszirmokat. Ez volt az egyetlen rózsatő a kertben. A Napisten kedvenc virága. Catal mindig óriási tisztelettel gondoskodott róla. Az első és utolsó szava a napi vizit alkalmával a rózsát illette.
S nem csak a kötelességtudat vezette. Csodálatos, bódító illat lengte körül a virágot az év minden szakában, a fa mindig virágzott. Ez az illat elárasztotta a környéket, szinte hívogatva az embert, hogy egyre közelebb jöjjön.
A főpap úgy gondolta, hogy a delejes kisugárzást magától a fényességes Napistentől kapta ajándékul a szépséges látványért.
Catal megborzongott.
Hiszen itt áll, s talán csak karnyújtásnyira van tőle az isten testetlen lénye. Sietve meghajolt, és visszatért az ösvényre. A sziklafalba ékelődött fakart megrántotta, mire óriási lyuk tátott szája jelent meg a kőben. Amint belépett, a nyílás bereteszelődött.
Egy fáklya fénye világította meg a barlangot. A fal mellett kitámasztott fáklyabotot meggyújtotta vele, s azt kézben vitte végig az üregben. Mehetett már egy-két kilométert az alagútban. Józan ember azt hinné, eltévedt, s maga sem tudja, merre jár, de nem így történt.
Talán minden méternyi út a vérébe ivódott, az agyába vésődött, a lényeg az, hogy halálbiztos volt a menetirányban. Útközben kereszteződések váltogatták egymást, de Catal csak ment rendületlenül, nem gondolkodva azon, vajon nem megy-e rossz felé.
Hirtelen megállt, s fülelni kezdett.
Először azt hitte, a nesz saját ruhájának susogásából ered, de amint csöndben várt, a zajok kissé felerősödtek. Emberi hangok szűrődtek át a sziklafalon, mire Catal nyugtalan lett. Nem hitte, hogy a fehér emberek ilyen közel találnak jutni a szent ligetbe vezető alagúthoz. Eddig egy pillanatig sem aggódott, hogy felfedezhetik a titkot. De most úgy tűnt, a fal egészen elvékonyodott, s talán néhány csákányhasítás után átjuthatnak a valódi labirintusba. Szorongva arra gondolt, hátha van remény, s mégsem lépik át a határt. Ha mégis? Még akkor is ott az útvesztő…
Fölocsúdott.
Az emberi hangok már nem hallatszottak. Újra elindult, miközben fejét törte azon, mi történhetett…
Amerre a szem ellátott, egy teremtett lelket sem lehetett észrevenni, pedig ott aztán volt merre nézni! Bármerre is tekintett az ember, csönd, kihalt, véget nem érő puszta sárga homokvidék vette körül. A lég mozdulatlanul függött, nem volt sem égi, sem földi erő, amely vette volna a fáradságot, hogy megzavarja mély, nyugalmas merengésében.
Az egész vidék végeláthatatlan gyomrú fűtött katlanként működött. Civilizálatlanul, ridegen, ám éppen forróságával űzött el minden emberit, minden más betolakodót a földjéről.
S volt, akiknek mégis otthont nyújtott. Munkát, álmokat, életet.
A bennszülöttek.
Egyiptom egy része óriás városaival megfelelő védettséget élvezett, de mi volt a forgalomtól távol élő emberekkel? Hogyan védekezhetnének ők a természet eme nélkülözhetetlen, mégis fokozottan veszélyes elemével szemben? Városba költözéssel?
S közülük ugyan melyik viselné el a nagyváros zűrzavaros, élénk, rohanó rajcsűrjét, amikor a csend, a nyugalom és békesség otthonában éltek mindeddig? S ki adna számukra megélhetési lehetőségeket?
Miért cserélnék fel tehát ezt a szabadságot a lakótelepek zsúfoltságával, járványos betegségeivel?
Inkább elvonultan, de boldogságban élik kis életüket a sivatag egy-egy távoli kis szigetén, ahová még nem tört be a civilizáció rút gépezete, hogy felőrölje a Föld drágaköveinek utolsó mesebeli gyöngyszemeit is.
Az oázisok lakói szerényen, meghitt összhangban élnek paradicsomi környezetükkel, s vigyáznak, hogy szépsége, életereje, mely őket is táplálja, minél tovább pompázzon számukra.
Egy-egy ilyen tündérkert úgy el van rejtve a kapzsi világ szeme elől, hogy még létezéséről sem tudnak. A hely papjai olykor életüket áldozzák isteneik szent pihenőhelyének biztonságáért.
Hányszor próbálkoznak idegen törzsek utat lelni a titkos szentélybe, de még soha, senkinek nem sikerült szentségtelen lábaival illetni a Szent Oázis porát. Minden tudós álma megtalálni Isten édeni kertjét, ahonnan valaha, az idők kezdetekor az Úr elűzte Ádámot és Évát, a Paradicsomot, amelyről azt hiszik, hogy nem pusztult el, s ott rejtőzködik valahol a sivatag pusztaságában, megbújván sziklák s porfelhők között.
A keresztények ugyan az Édenkertet látnák benne, ám a főpap tudja, hogy az eldugott oázis magának a Napistennek, az egyiptomi fáraók ősatyjának szentélye, kinek szelleme az idők végezetéig fogja őrizni rejtett gyöngyét, legértékesebb ékszerét ennek a züllő, pusztuló világnak.
Catal, a főpap még lemetszett egy ágacskát a rózsafáról, s a korsóból, ami lábai mellett állt, a tövére locsolta a vizet. Aztán elindult az ösvényen a sziklák felé, ahol kis tavacskába gyűlve a kőből eredt a sivatagban oly áhított kristálytiszta víz.
Megmerítette a korsót, s megöntözte a többi növényt is, majd visszatért a rózsafához. Csendben elidőzött mellette, nézegette a tűzvörös virágszirmokat. Ez volt az egyetlen rózsatő a kertben. A Napisten kedvenc virága. Catal mindig óriási tisztelettel gondoskodott róla. Az első és utolsó szava a napi vizit alkalmával a rózsát illette.
S nem csak a kötelességtudat vezette. Csodálatos, bódító illat lengte körül a virágot az év minden szakában, a fa mindig virágzott. Ez az illat elárasztotta a környéket, szinte hívogatva az embert, hogy egyre közelebb jöjjön.
A főpap úgy gondolta, hogy a delejes kisugárzást magától a fényességes Napistentől kapta ajándékul a szépséges látványért.
Catal megborzongott.
Hiszen itt áll, s talán csak karnyújtásnyira van tőle az isten testetlen lénye. Sietve meghajolt, és visszatért az ösvényre. A sziklafalba ékelődött fakart megrántotta, mire óriási lyuk tátott szája jelent meg a kőben. Amint belépett, a nyílás bereteszelődött.
Egy fáklya fénye világította meg a barlangot. A fal mellett kitámasztott fáklyabotot meggyújtotta vele, s azt kézben vitte végig az üregben. Mehetett már egy-két kilométert az alagútban. Józan ember azt hinné, eltévedt, s maga sem tudja, merre jár, de nem így történt.
Talán minden méternyi út a vérébe ivódott, az agyába vésődött, a lényeg az, hogy halálbiztos volt a menetirányban. Útközben kereszteződések váltogatták egymást, de Catal csak ment rendületlenül, nem gondolkodva azon, vajon nem megy-e rossz felé.
Hirtelen megállt, s fülelni kezdett.
Először azt hitte, a nesz saját ruhájának susogásából ered, de amint csöndben várt, a zajok kissé felerősödtek. Emberi hangok szűrődtek át a sziklafalon, mire Catal nyugtalan lett. Nem hitte, hogy a fehér emberek ilyen közel találnak jutni a szent ligetbe vezető alagúthoz. Eddig egy pillanatig sem aggódott, hogy felfedezhetik a titkot. De most úgy tűnt, a fal egészen elvékonyodott, s talán néhány csákányhasítás után átjuthatnak a valódi labirintusba. Szorongva arra gondolt, hátha van remény, s mégsem lépik át a határt. Ha mégis? Még akkor is ott az útvesztő…
Fölocsúdott.
Az emberi hangok már nem hallatszottak. Újra elindult, miközben fejét törte azon, mi történhetett…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése