Hiányod

 

Leporollak.

Eddig szívem egyik

Elfeledett polcán ücsörögtél

Csöndes egykedvűséggel.

Nem nyitottam rád az ajtót.

Nem kerestelek.

Te hagytál el, én csak szerettelek,

Szívemben megőriztelek.

Talán túl sokáig,

Talán egy örökkévalóságig

Vártalak, tartogattalak,

S bár nehéz súlyként nehezedtél rám,

Tápláltam a Reményt,

Hogy majd engem szolgál,

S visszahoz hozzám...

De Te nem jöttél többé.

Kezemben maradt egy darab belőled.

Azt hittem, majd azt is ellopod,

Ne maradjon nyomod!

Majd egyszer a papír kihullott

Ujjaim laza béklyójából,

S a szőnyeg rojtjai alá csúszott

A dohos, zárt szobában,

Melynek ajtaját kulcsra zártam.

Hittem, oda soha többé

Be nem teszem a lábam!

S a múló idő sápadttá szívta

A feledés homályos színét.

Elhalványultál, berepedeztél,

Sárgává fakultak tiszta lapjaid.

S most véletlenül,

Sután-szerencsétlenül

Megint ide tévedtem hozzád.

Lezárt szív-börtön szobád

Újra nyitva áll!

Lépteim alatt nyikorog a padló,

Az ablakhoz futok, hogy aranyló

Napsütéssel tapétázzam ki falát,

Fessem szívem világosra...

Virágosra...

S lapod a padlón kikandikál...

Lélegzetem megáll...

Leveszlek a polcról még egyszer,

Utoljára... S leporollak.

Az emlék belém sajdul ismét,

Fölidézem szemed régi színét,

Mély vizű tó tükrét...

Tüzet gyújtok a kandallóba,

Beleolvasok a naplódba,

Majd mosolyogva csöndesen

Az egészet a sötéten

Lobogó tűzbe vetem...

Hiányod elsárgult maradványait

Porrá s hamuvá égetem!

(2011. augusztus 18.)