Catal álmot látott. Letűnt fáraóknak kora érkezett el újra. Megelevenedett előtte a múlt. Színes emberkavalkádot látott, amint áhítattal közelítenek a szent hely felé.
Imádkozni térnek. Új élettel megtölteni az üres valóságot. Életre hívni új fejedelmüket.
Hatalmas kőépület elé értek. Lépcső vezetett fel a magasba, tetején trónus és kőoltár emelkedett. A fejedelmi ülőhely betöltetlenül tátongott, az oltár előtt egy lány állt.
A nép, köztük a főpappal megbabonázva torpant meg. A fiatal nő látványa szokatlan volt számukra. Karcsú alakján hófehér ruha lebegett, néha-néha felfedve előttük kecses, formás térdét. Nyakában súlyos aranylánc függött, s ujján gyémántköves gyűrű szikrázott. Különös fénye ezer színben pompázott. A napfény megcsillant hosszú, aranyló haján, mely szabadon omlott le a hátán. Hihetetlenül zöld szeme a semmibe meredt, s látszott rajta, hogy nincs magánál. A vallásos révület teszi, vagy csak valami hatásos kábítószer?
Catal kivált a tömegből, és elindult a lépcsőn. Már tudta, mit kell tennie, agyában világosság gyúlt. Életre kell hívnia a nagy fáraó szellemét. Ehhez pedig szüksége van a lányra.
Rendületlenül haladt felfelé, méltósággal, ahogy egy főpaphoz illik. Az emberek síri csendben, áhítattal bámulták. Érezték a csoda közelségét.
A főpap felért az oltárhoz, és száját összeszorítva a szőke szűzhöz lépett. Tudta, elkerülhetetlen, amit tesz, bár sohasem volt híve az erőszaknak. De a lány vére nélkül ura és parancsolója örökre az alvilág foglya marad.
Lassan felemelte kezét, megérintette a nő mézszínű, csillogó aranyhaját, s elámult puhaságán. Azon tűnődött, képes lesz-e megtenni, amit elvárnak tőle. A lány szépsége megbabonázta a főpap elhivatott lelkét. De tudta, mi a dolga.
Az oltárról elvett egy ékköves tőrt, majd lassan a magasba emelte. A nép felmorajlott. Catal óvatosan félrehúzta a csodálatos hajtömeget, s a penge lassan közelített a leány hattyúnyaka felé. Legyen meg a Napisten akarata…
Catal felnyögött, és szemei felpattantak. Szobájának szegényes tárgyait látta csak, a pompa és ragyogás tovatűnt. Szokatta szemét a félhomályhoz, majd lassan felkelt fekhelyéről. Megközelítette kicsiny, márványlapos asztalát, s kihúzta az egyetlen fiókot, amije volt. Gyengéden kiemelt belőle egy csomagot és az asztalra helyezte. Szétnyitotta a kendő sarkait, s kikerekedett szemekkel méregette az előtűnő tárgyat.
Vastag aranylánc volt, óriási medállal, rajta ékkövek szikráztak. Elrendeződésük egy szemet mintázott.
A Napisten szemét.
A szem golyóját egyetlen hatalmas smaragd alkotta.
Milyen különös, gondolta a főpap. Mintha csak annak a leánynak a szeme lenne. Ugyanolyan zöld. Nem lehet véletlen.
Eltűnődött az álmon. Felemelő pillanat volt, tudta, közeleg az idő. Érezte, mint hatja át minden porcikáját a bizsergő érzés. Megilletődve gondolt rá, hogy éppen ő a kiválasztott. Nem apái, nagyapái, a nagy Őrzők, hanem ő, Catal. Nem lehet véletlen, hogy az európaiak ilyen közel jutottak a szent oázishoz! Ők fogják elhozni hozzá a szüzet. Tudta. Csak meg kell várni a kellő pillanatot.
A főpap arra gondolt, hogy az álombéli lány a legszebb nő, akit életében látott. És ő lesz az, aki visszahozza a Napgyűrűt, hogy végre egyesüljenek a medállal. Már alig várta.
És amikor a szűz vérét az oltár fölfogja, a Nagy Fáraó újra közöttünk lesz, és uralkodni fog az emberiség fölött. És Catal tanúja lesz, sőt, előkészítője mindennek.
Az idő pedig hamarosan eljő…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése